Apákról és fiúkról

2018. május 7. 10:01

Korzenszky Richárd OSB
Vendégszerző

Milyen jó annak a gyereknek, aki apja mellett nőhet fel. Akivel megosztják időben a felelősséget. Akit nem féltenek, hanem a szó szoros értelmében útnak indítják!

Ma oldtimernek mondanák, akkor azonban ritkaság volt az az autó. Egy kisvárosban éltünk, ahol egy kezemen meg tudom számolni, hány autótulajdonos volt. Volt autója az orvosnak, az állatorvosnak, volt taxis is, talán kettő. Még a közlekedési rendőr is, akit „Hosszú”-nak neveztek az emberek – hogy mi volt az igazi neve, kevesen tudták –, még ő is oldalkocsis motorral járt. Nagy ritkán megjelent, leállt a tér sarkánál, az útkereszteződésnél, és várta, hogy jöjjön nagy sokára egy autó, hogy megállíthassa.

Édesapám állatorvos volt, munkájához kellett a közlekedési eszköz. A háború után sikerült hozzájutnia egy „katonaviselt”, ütött-kopott Opel Kadetthoz. Néha úgy kellett betolni, vagy a kurblinak nevezett hajlított gömbvassal elöl megtekerni a motort, hogy berregjen, de autó volt, amivel utazni lehetett.

Kisfiú voltam, s ha lehetett, apámat elkísértem, ahova ment. Valamelyik szomszéd faluba, vagy néha kicsit messzebbre. Figyeltem, hogyan gyógyítja a teheneket, a lovakat, a disznókat... Akkoriban még volt állat, jószág a falvakban bőven.

De nem csak ez érdekelt. Érdekelt az is, hogyan vezeti az autót. Nagy kedvem lett volna nekem is, hogy odaüljek a kormányhoz – de hát még kicsi voltam. Aztán egyszer csak azt mondta: gyere közelebb, fogd meg oldalról a kormányt. Egybefüggő volt az első ülés is, nem volt nehéz odacsúszni mellé.

Büszke voltam, együtt kormányoztunk.

Úgy-ahogy láttam az utat, a kanyart, az egyenest, a nagy kátyúkat, – nem mentünk gyorsan, de a kormányt bizony tekerni kellett. Úgy éreztem, ezt én is csinálom.

Aztán később, amikor már valamivel nagyobb lettem, és a lábam az üléstől leért a gázpedálig, néha ráléphettem a gázpedálra is. Majd a sebességváltót is kezelhettem. Apám lépett a pedálra, én megfogtam a sebességváltó gombját, és másodikból harmadikba tehettem. (Több fokozat nem is volt ezen az autón. Negyedik csak az Opel Olimpián volt: a szomszéd kisváros állatorvosának volt ilyen csodaautója.) Nem kellett félni forgalomtól, nem jött az úton senki emberfia, esetleg néha egy szekérrel találkoztunk.

Aztán elkövetkezett a nagy pillanat. Kijöttünk a faluból, apám azt mondta: most cserélünk. Apám mellettem, én az apám helyén. Alig láttam ki az ülésről, de azért kiláttam. Megindult az autó, éreztem, hogy most én vezetek: én adok gázt, én kapcsolok, én kezelem a pedálokat... Nagy ünnep volt az ilyen alkalom. A „Hosszú” – a rendőr – persze tudta, hogy mi történik (akkor is tudott mindenki mindenről mindent), de nem volt baj belőle, nem mentünk ki a „műútra”, a betonútra.

Sok százezer kilométert vezettem már azóta. Amikor a jogosítványomat megszereztem, már régen tudtam autót vezetni. Jártam autóval szerte az országban, sokat autóztam határon kívül is. Diákjaim úgy emlékeznek, jól tudtam autót vezetni. Egyszer fogadásból megfordultam egy Trabanttal a garázsban. Tíz kormánymozdulat: ha megcsinálom, én nyerek. Nyolc kormánymozdulat elég volt...

Milyen jó annak a gyereknek, aki apja mellett nőhet fel.

Akivel megosztják időben a felelősséget. Akit nem féltenek, hanem a szó szoros értelmében útnak indítják!

Apák és fiúk, fiúk és apák: szükségünk van egymásra! Ezt a kapcsolatot nem helyettesítheti semmi!

A bejegyzés trackback címe: http://nemzedek.mandiner.hu/trackback/31619