Oktatás

A diákok is legyenek felelősek a saját tanulásukért – Sir Anthony Seldon a Mandinernek

2018. június 14. 12:03

„Sajnos az iskolák sokszor abban jók, hogy korlátozzák a diákok és tanárok tehetségét és lelkesedését” – mondja Sir Anthony Seldon a Mandinernek. A szolgálataiért lovaggá ütött angol oktatási szakember az elsők között tett koedukálttá egy patinás magániskolát. Szerinte ugyanis az iskoláknak a való élethez kell hasonulniuk. Erről és más új pedagógiai módszerekről, valamint a boldogság oktatásban való fontosságáról faggattuk Seldont.

Sir Anthony Seldon angol pedagógus, történész. Oxfordban tanult politológiát, filozófiát és közgazdaságtant. A London School of Economicson szerzett doktorátust. A Wellington College volt igazgatója, a Buckingham Egyetem rektora. Számos történelmi témájú kötet szerzője. Könyvet írt több brit miniszterelnökről is. Az Institute for Contemporary British History és az Action for Happiness szervezetek alapítója. Az oktatás és a történelmi kutatás terén végzett szolgálataiért 2014-ben lovaggá ütötték.

***

Önt az oktatásban és a kortárs angol történelem kutatásában elért eredményeiért ütötték lovaggá. Miként van jelen ez a két terület az életében? Hogyan tudja összeegyeztetni őket?

Az egész életemet iskolákban töltöttem. 1983-ban lettem tanár, húsz éven keresztül voltam igazgató, először a Brighton College-ban, majd a Wellington College-ban. 2015 óta pedig a Buckingham Egyetem rektora vagyok. Közben folyamatosan írtam és szerkesztettem könyveket, mára mintegy negyvenet, és megalapítottam a Kortárs Angol Történelem Intézetét a kortárs történelemkutatás elősegítésére. Emellett más szervezetek, például az Action for Happiness nevű szervezet alapításában is részt vettem, amelynek célja, hogy segítsük megérteni, mi kell ahhoz, hogy valóban boldog, értelmes és értékes életet élhessünk. A tanítás és a kutatás az életem két fő területe, és az ezekben elért eredményeimért ütöttek lovaggá 2014-ben.

Ön koedukálttá tette a Wellington College-ot, a patinás bentlakásos iskolát. A híres angol bentlakásos magániskolák közül ez volt az első, amely erre az útra lépett. Miért érezte fontosnak meghozni ezt a döntést?

Úgy gondolom,

helyes, ha a fiúkat és a lányokat egymással közösen, együtt neveljük.

Ami persze nehéz, és vannak hátrányai is, elsősorban talán inkább a lányok számára. De ha mégis megtesszük, nő a lányok magabiztossága, sokkal valószínűbb, hogy magasabb szinten is tovább tanulnak, és tudományos pályára lépnek. Az iskolának, az egyetemnek olyannak kell lennie, mint a való élet. Az élet pedig koedukált. Az iskolai nevelés célja, hogy az embereket felkészítse az életre, ezért az oktatásnak is koedukáltnak kell lennie. Úgy gondolom, különválasztani a fiúkat és a lányokat az oktatásban olyan, mint ha más kritériumok, például a vallás, a nemzetiség vagy az etnikai hovatartozás alapján szegregálnánk. Nem hiszem, hogy ez előremutató lenne. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek formálódásuk éveiben olyanok mellett nőjenek fel, akik különböznek tőlük, hiszen így tanulhatják meg tisztelni a többieket. Ezért döntöttem úgy 2006-ban, amikor csatlakoztam az iskolához, hogy a Wellington College-ot teljesen koedukálttá tesszük.

Az immár koedukált Wellington College

Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy mivel a fiúk és a lányok nem egyformán fejlődnek, a nevelés bizonyos szakaszait érdemes különválasztani. Azt javasolják például, hogy ugyanabban az intézményben, de külön osztályokban vagy legalább bizonyos tantárgyakat bontásban tanuljanak. Mi erről a véleménye?

Látom ennek az elképzelésnek a pozitív vetületeit. Azt hiszem, ezzel nem ártanánk senkinek. Az olyan bentlakásos iskolákban, mint a Wellington, könnyen meg is valósítható, hiszen külön házaink vannak, ahol a fiúk és a lányok is külön, csak maguk között lehetnek. A világon a legtöbb iskolában azonban rendkívül csekély lehetőség van az ilyen szétválasztásra. Látnám értelmét, hogy egyes tantárgyakat vagy csoportokat külön bontunk, leginkább 11–16 éves kor között.

Lelkes támogatója a „harkness table” oktatási módszernek. Elmondaná, mit jelent ez pontosan?

A lényeg, hogy 12–18 éves kor között ovális asztalok körül ülve tanítjuk a gyermekeket. Azért fontos ez az elrendezés, mert a tanár nem az osztály előtt magasodik, így lehetővé válik, hogy a diákok egymástól is tanuljanak. Egyre népszerűbbé és fontosabbá válik ez a módszer, különösen a „flipped learning” elterjedésének köszönhetően (pedagógiai módszer, amikor hagyományosan otthonra szánt feladatokat közösen, az iskolában végeznek el, míg a diákok otthon, az órára készülve előre feldolgozzák az új anyag egy részét. – a szerk.).

Ez a módszer, úgy tűnik, rendkívül tehetséges és alaposan felkészült tanárokat feltételez. A valóságban mennyire van lehetőség ennek a módszernek az alkalmazására? Az elit iskolákban bizonyára meg lehet valósítani, de mi a helyzet az oktatási intézmények többségével?

Sajnos az iskolák sokszor nagyon jók abban, hogy kicsinyítsék és korlátozzák a diákjaik és a tanáraik tehetségét és lelkesedését. Pedig

a legsikeresebb iskolák azok, amelyek támogatják a tanárokat és a diákokat.

Természetesen sok mindent újra kell gondolni ahhoz, hogy a tanár kiemelt pozíciója korlátozható legyen, hogy ne csak ő legyen a tudás egyetlen átadója. De ez manapság egyre inkább megtörténik, amikor a tanár szemináriumvezetőként lép fel, mint az egyetemen – ahelyett, hogy a tudás egyetlen forrásaként tetszelegne. Ebben a módszerben a diákok otthon készülnek fel az órákra, például úgy, hogy megnéznek egy TED-előadást vagy valamilyen ismeretterjesztő videót, és jegyzeteket készítenek. Ez sokszor nagyobb sikerre vezet, mint ha csak a tanár beszélne az órán. A diákok otthoni felkészülése után a tanórán hasznosabban lehet eltölteni az időt a téma átbeszélésével, közös értékeléssel. A digitalizáció következtében a „harkness table” módszer egyre inkább megvalósítható és hatalmas előnyökkel jár.

Diákok a „harkness table” körül

Milyen előnyei vannak a módszernek, tudna mondani példákat?

Két példát említenék. Először is

a diákok megtanulják, hogy felelősséget vállaljanak a saját tanulásukért.

Aktívan tanulnak, nem csupán passzívan, befogadóan. Mivel nekik is beszélniük kell, meg kell tanulniuk kifejteni azt, amit megtanultak, s ez később az életben nagyon fontos lesz. Másodikként azt emelném ki, hogy a diákok rendkívül sokat tanulnak egymástól. Van, hogy többet, mint a tanártól. A harkness módszer jelentősen megnöveli azt az időt, amikor a diákok beszélhetnek az órán. Bizonyos szempontból persze az ilyen beszélgetések, tanórák is a tanár felügyelete alatt zajlanak. A pedagógusnak a beszélgetést irányító, felügyelő szerepe van, de nem ő a tudás egyetlen forrása. A tanár irányít, de ebben a módszerben nemcsak tőle származik a tudás.

Feladata a tanárnak az óra végén világosan meghatározni, levonni a megfelelő következtetéseket?

Természetesen. A legjobb azonban az, ha egy diákot kérnek meg erre, és amit ő mond, azt kiegészítik, módosítják, ha hiányos vagy téves lett volna.

Akkor tehát, amit hagyományosan tananyagnak neveznénk, az végül ugyanúgy elhangzik és szerepel az órán?

A tanulás folyamatosan, az óra egész tartama alatt zajlik. A tanárok és a diákok az egész beszélgetés során együtt dolgoznak, ha kell, kijavítják egymás hibáit. Erre a tanárnak kell odafigyelnie. A végén természetesen levonják a következtetéseket, de a tudnivalók jelentős része már az óra közben elhangzik és beivódik a diákok agyába.

Ön a boldogság oktatásának fontosságát is gyakran hangsúlyozza. Egy, az ilyen típusú oktatást támogató alapítvány felállításában is részt vállalt. Miért tartja ezt fontosnak? Nem az a helyzet, hogy még a boldogság meghatározásában sem tudunk megegyezni a mai társadalomban?

A boldogság hangsúlyozásának az ellentéte olyan iskolákhoz vezet, amelyek egészségtelen, boldogtalan légkört teremtenek. Jobb, ha olyan iskoláink vannak, amelyek a boldogságot hangsúlyozzák, nem pedig a boldogtalanságot.

A gyerekek jobban tanulnak, befogadóbb az agyuk, ha boldog, pozitív a környezetük, nem pedig lesújtó.

Lehet arról szemantikai vitát folytatni, mit értünk boldogságon, de nem gondolom, hogy ennek sok értelme lenne. Sekélyes volna az ilyen vita. Minden tehetséges tanár – ugyanúgy, mint minden valamirevaló szülő – tudja, hogy mikor boldog a gyermeke. Nem kell ezt külön meghatározni. Egy jó tanárban, jó szülőben megvan erre a képesség, és ez természetes egy jó iskolában is.

Lehet a boldogságot tanítani? Hogyan?

Természetesen igen. A Pennsylvaniai Egyetemen például rengeteg olyan intézkedést hoztak, amelyek segítik a hallgatókat, hogy kiegyensúlyozottan teljesíthessenek és nyugodt, boldog környezetben folytathassák a tanulmányaikat.

Ha jól értem, nem magának a boldogságnak az oktatásáról beszél, hanem inkább arról, hogy pozitív légkört kell teremteni az iskolákban.

Mind a kettőről szó van. Igazándiból nem lehet boldog légkörben tanítani, ha az iskola igazgatója nyomasztó légkört teremt, amiben a diákok és a tanárok szoronganak. Az iskolai légkörnek nyugodtnak, elfogadónak, a gondolkodást bátorítónak, toleránsnak, támogatónak és nyitottnak kell lennie. Ez a lényeg. Persze ezen felül lehetőség van konkrét beszélgetésekre, „boldogságtanításra” is.

A bejegyzés trackback címe: http://nemzedek.mandiner.hu/trackback/31779