Emlékek

Carl Filtsch asszonyai és az igazi konzervativizmus

2018. november 11. 18:19
Nizalowski Attila

Száz éve nyerte vissza Lengyelország a függetlenségét. Az alábbi történetben Chopin és Liszt kapcsolatának egy kevéssé ismert részlete bújik meg több más lengyel emlékkel együtt.

Száz éve nyerte vissza Lengyelország a függetlenségét. Az alábbi történetben Chopin és Liszt kapcsolatának egy kevéssé ismert részlete bújik meg több más lengyel emlékkel együtt. Az írást a Lengyelországért harcoló magyar légionisták emlékének ajánlom, ami Varga E. László történésznek köszönhetően most már nem megy feledésbe.

*

Az erdélyi Carl Filtsch zongoraművész és zeneszerző tüdőbeteg volt, alig tizenöt évet élt. A neki szabott idő rövidsége ellenére tüneményes lényével mégis képes volt elvarázsolni a kortársait, Kolozsvártól Londonig elragadtatással hallgatták. 1830-ban született Szászsebesen és 1845-ben hunyt el Velencében. Szülei tucatnyi gyermeket neveltek, köztük a magukhoz fogadott magyar Zsuzsit.

Carlról az első cikk ötéves korában jelent meg az Erdélyi Hírmondóban. Hétévesen Bécsbe vitték neves tanárokhoz, majd tizenegy évesen Párizsba Chopinhez, akit időnként Liszt Ferenc helyettesített. A zenetörténet nem ismer még egy olyat, akiről e két óriás ugyanazzal az elragadtatással beszélt volna. Liszt tréfásan jegyezte meg, hogy ha a fiúcska koncertezni kezd, ő maga bezárhatja a boltot. Chopin pedig azt mondta róla, hogy úgy játssza a darabjait, mintha önmagát hallaná. Carl Filtschet mégis elfelejtettük, s vele együtt a gondviselőit is. Mivel nem túl régen egy angol hagyatékból számos kincs került elő, a magyar közönség talán újra felfedezi magának a történetét. A levelek, kották és hangfelvételek Ferdinand Gajewski amerikai professzor weblapján érhetők el.

Szerencsésen gyűlnek tehát az adatok, egy valami azonban rendre elkerüli a kutatók figyelmét. Kik voltak az útját egyengető, a betegsége idején gondját viselő magyarok?

A német, angol és magyar nyelvű életrajzok majd mindegyike jelzi, hogy a taníttatást gróf Bánffy Dénesné (1789-1865) vállalta magára. A nevét ugyanakkor rosszul vagy hiányosan írják: Johanna Wilhelmine Dorothea Schilling von Cannstatt. Egy-két forrás orosznak tartja, ami tévedés, mivel porosz nemesektől származott. Bátyja, Paul Ludwig katona, diplomata, orientalista és feltaláló volt, a távírás területén szerzett érdemeket. Bánffyné igyekezett magyarrá válni és sokat tenni új hazája kultúrájáért. Bécsben kiállt Lisztért, amikor támadások érték, halálakor félszáz festményét hagyta az Erdélyi Múzeumra.

Bánffy Dénes (1776-1854) az erdélyi kormányzó, Bánffy György fia volt. Kolozsvárott és Marosvásárhelyen színházat tartott fenn, s feljegyezték, hogy Erdélyben csak ő tudott angolul. Műkedvelő muzsikus is volt. Reményi Ede magyar dalokat, egy Matteo Paolo Bevilaqua nevű firenzei szerző gitárművet ajánlott neki. (Kicsi a világ: a családhoz tartozó késői utód, Bevilaqua Borsody Béla kultúrtörténész, a Mickiewicz Társaság vezetője az 1930-as években Chopinről cikkezett.)

A pompa, műveltség és jóság ellenére a Bánffy-család elenyészet. Volt, aki háborúban, s volt, aki koldusbotra jutva önkeze által halt meg. Bár a Bánffy-házaspárnak nem volt gyermeke, az azonban biztos, hogy Carlt azért szerették, ami volt: Európa nagy zenei talentuma, szeretnivaló külsővel és természettel. Egyébként is, élt velük egy Minona von Stackelberg (1813-1897) nevű hölgy, akivel együtt nyugszanak a bécsi Zentralfriedhof 48A. számú parcellájának egy dísztelen sírjában. Minona édesanyja Brunszvik Jozefin (1779–1821) volt, akit közismerten szerelem fűzött Beethovenhez. Az asszony válása, a fogantatási idő és több más részlet alapján számos kutató gyanítja, hogy Bánffyék nevelt lánya Beethoven gyermeke lehetett.

Dénes 1848-ban Bécsben betegeskedett, majd könyvet írt a forradalomról, amit a cenzúra miatt Marczali Henrik – a Mickiewicz Társaság későbbi tagja – tett közzé 1889-ben. A nemességgel szembeni előítéleteink miatt felszínes írásra számítanánk. Ám ahogy halad az olvasó a könyvben, úgy buzognak fel a szerző Erdély nyolcszáz éves történelmét, az alkotmányt és a nemzetiségek finom szociográfiai viszonyait átfogó ismeretei. Az erdélyi hadi események és a nemzetiségi pogromok krónikáján felül a mű legfontosabb üzenete az, hogy az arisztokrácia ugyan ellenezte a Habsburgok trónfosztását és Magyarország függetlenedését, de a forradalomért és annak radikalizálódásáért az udvari kancelláriát tette felelőssé, ami korlátozta a magyar autonómiát, s a nemzetiségeket a magyarság, a jobbágyokat az urak ellen uszította.

Carl másik gondviselője gróf Eszterházyné Batthyány Johanna (1794-1880) volt, noha személyéről egyetlen életrajzíró sem emlékezik meg. Egyébként is, a XIX. század legméltatlanabbul elfeledett alakja, miközben jelentősége Brunszvik Terézéhez és Batthyány Lajosné Zichy Antóniáéhoz mérhető. Semmiféle lexikon nem említi, s a róla szóló két rövid, külföldi írás majd minden adatát rosszul ismeri. Az egyik például osztráknak mondja, a másik meg az Esterházy-család cseh (!) ágához sorolja. (A hibát ejtő olasz hárfás mentségére legyen mondva, hogy a bakiba magyar szakértő is besegített.)

Johanna apja, Batthyány János Nepomuk (1747-1831) egy konzervatív fordulat miatt otthagyta a közszolgálatot és pénzkölcsönzésbe fogott olyan sikerrel, hogy kortársai a „magyar Krőzus” nevet ragasztották rá. Fiú utód híján vagyonát veje, Zichy Károly örökölte. Johanna zongorázni és hárfázni tanult, s mint általában a Batthyány-lányok, szépírást, számtant, festészetet, hímzést, táncot, latint, háztartási ismereteket, valamint egyházi és vagyonkezelési törvényeket. Hosszú és dolgos élete során vagyonokat fordított az elesettek megsegítésére. Halálakor 280 ezer forintos alapítványt hozott létre, amit mérete miatt a belügyminiszter kezelt. Ez volt a régi Magyarország talán legnagyobb, negyven éven át működő pénzügyi alapja, összehasonlításul: a lelencházi alap 219 ezer forintos vagyonnal bírt.

A szociális munka mellett Johanna munkásságának másik nagy vonulata az európai zene támogatása volt. Egy évtizeden át foglalkoztatta a „hárfa Lisztjének” nevezett angol Elias Parish Alvarst, aki műveinek felét (!) dedikálta neki. Tanára volt John Thomas, Viktória királynő későbbi hárfása is, s negyedszázadon át Johann Dubez hárfavirtuóz. Barátja volt Liszt, művet ajánlott neki Chopin és Josef Filtsch – Carl bátyja –, valamint Antonio Zamara, a bécsi gitár- és hárfaiskola megalapítója. Nem ismerünk még egy asszonyt ebből az időből, akinek tehetségét és szolgálatait ennyi elismerés övezte volna!

Az életmű harmadik része a magyar zenei élet fejlesztése volt. Ténykedéséből elég egyet említeni, ennél méltatlanabb felejtés úgyis kevés van. Hangszereket vásárolt a Pestbudai Hangászegyesületnek, majd az ebből alakuló Nemzeti Zenedének örökös részvényese lett. A státus és maguk a részvényesek ma már ismeretlenek, mivel az utód budapesti Bartók Béla zeneiskola alig képvisel valamit ebből az örökségből. Illő ezért a felsorolás: Augusz Antal, Batthyány Fülöp, Batthyány Lajos, Batthyány Lajosné, Esterházy Lajosné, Maria Hasselt-Barth német operaénekesnő, Károlyi István, Liszt Ferenc, Munkácsi püspöki megye, Nádasdy Paulai Ferenc, Pest városi kereskedői testület, Sina György, Eugenia Tadolini olasz operaénekesnő, Vay Miklósné és Henry Vieuxtemps belga hegedűművész, zeneszerző. Carlra különben az iskola akkori vezetőjének, Mátray Gábornak a cikkei hívták fel a figyelmet.

Carl szüleihez írt leveleinek részleteit Papp Viktor közölte az 1930-as években. Ezekből tudjuk, hogy a bécsi társaság naponta vitte színházba, koncertre, szalonokba. Zenei oktatásáért viszont Johanna felelt. Bensőséges, már-már anyai viszonya volt a fiúval, csoda, hogy az életrajzírók átsiklottak felette: „Én és Eszterházy Lajosné grófné nagyon szeretjük egymást, igen gyakran megyek hozzá és vele a színházba, társaságban is voltam vele a Krüger-Strassén. […] Nagyon sajnálom, hogy Lajosné grófné Pozsonyba utazik, mert akkor nem fogok olyan gyakran színházba menni.”

Carlt bemutatták a császári párnak, Metternich kancellárnak és Kolowrat miniszternek, sőt a vele egykorú Ferenc József pajtása lett. Utóbbi Metternich ötlete lehetett, aki nagy figyelmet fordított a már ekkor uralkodásra kiválasztott hétéves főherceg nevelésére. A kancellár rokonságban állt Johannával. Egyik lánya, Melanie Zichy Józsefhez, Johanna unokaöccséhez ment feleségül. Nem mellékesen József testvére Batthyány Lajosné Zichy Antónia volt, s ők ketten hajtották végre Johanna testamentumát. Az élet kiszámíthatatlan kuszaságát jelzi, hogy negyven év múlva Melanie nem a férje, hanem Johanna mellé temetkezett.

*

Hamvas Béla írja, hogy a tizennyolcadik század központi szava a természet, a tizenkilencediké az élet volt, a huszadikban viszont az élet dicsőítése oda vezetett, hogy végül mindennél értéktelenebb lett. Hogy Carl korának embere mit gondolhatott a fizikai létről, azt ma már nem is sejthetjük. Johanna férje, Eszterházy Alajos gyerekként indult a katonai pályán. Tizenévesen lőtt sebbel olasz fogságba került, ahol hónapokig éhezett. Az 1812-es különösen kemény téli marche idején metsző szélben, szügyig érő hóban menetelt Erdélyből Lengyelországba. Kezek, lábak fagytak meg a csikorgó, gonosz hidegben, a tisztek mégis restelltek éjszakára a markotányos nők gunyhóiba kéredzkedni, ellenben szívesen aludtak a szabad ég alatt a katonáikkal. Alajos húsz esztendőt szolgált így, hogy a hátralévő ötven évében háború és béke, élet és halál tanújaként az arisztokrácia élő lelkiismerete legyen.

A függetlenségét vesztett Lengyelországban 1830 novemberében felkelés tört ki. Az oroszok a Kaukázusból mozgósítottak haderőt a leverésére, behurcolva a kolerát. A járvány kitörésekor ugyan lezárták a lengyel-magyar határt, de a betegség terjedését nem tudták megállítani. Negyedmillió ember pusztult el az országban, Johanna ekkor vesztette el apját, anyósát és utolsó élő testvérét. Mint minden kortárs, úgy ő is megtapasztalta ekkor az élet esetlegességét és törékenységét, és hogy tényleg létezik végső ítélet, amelynél sem vagyon, sem rang nem számít. Ez határozta meg iránytűként aztán generációjának a teendőit árvíz, tűzvész, éhínség, járványok és háborúk idején. Amikor 1841-ben néhány sikeres bécsi koncert után elérkezettnek látták az időt, és megszervezték Carl első magyarországi és erdélyi koncertútját, nagy súlyt fektettek a jótékonykodásra. Pesten a nőegylet, Szászsebesen a helyi zenekar, Nagyszebenben kórházalapítás javára játszott. Trianon után az új román hatalom persze azonnal leverette a kórház faláról a Carlra emlékeztető táblát. Nagyon azért ne háborogjunk, mi sem emlékszünk már, hogy az egykori Bakáts téri kórházat Metternich-Zichy Melanie hercegnő alapította.

A kor a lángész és a gyerekzseni évszázada volt, mint aminek Liszt, Thalberg vagy Carl mutatkozott. Ők a műveltségüket a környezetükből szerezték, hisz közoktatás alig létezett. Amikor a mecénásban csak a mellékszereplőt, a kékharisnyát látjuk, az azért van, mert nem értjük a személyiségének a lényegét. Nemcsak a materiális eszközöket biztosította, de tanár is volt és tudós és előadóművész és kritikus is. Jelentősége akkor tűnik ki, ha a mai művészt figyeljük meg: a repülőtér és a koncertterem között mozog, s hallgatóságával már nem érintkezik.

A közös emberi sors és ezzel együtt a nemzethez tartozás felvállalása nem volt kockázat nélküli. Liszt egyik erdélyi koncertjén, amikor a Rákóczi-indulóba fogott, a türelmetlen, elvakult szászok botrányba fullasztották az estét. A német nyelvű sajtóban támadás indult ellene, s a magyar lapok éppen azt hozták fel a védelmére, hogy a magyarság egy pillanatig sem kérdőjelezte meg, Carl Filtsch bár német, de egyszersmind a magyar nemzethez is tartozik. A hazaszeretet kibontakoztatásában is nagy szerep jutott Carl asszonyainak. Egyszer Bécsben vendégeskedett az imádott Füredi Mihály operista. Magyar népdalokat adott elő, Johanna zongorán kísérte. Az előadás végére olyan lelkesültség támadt, hogy néhány hölgy fogadalmat tett, megtanul magyarul. Széchényi is megemlékezett az esetről, feljegyezve, hogy az este reményeket keltett benne. Egyébiránt ki akarna manapság romani nyelven tanulni nálunk?

László András szerint Metternich hibátlan ember volt. Kristálytiszta ultrakonzervatív szellem, akitől prekommunista és liberális gondolatoktól szennyeződve mindenki csak balra állhatott. 1815 és 1845 között Európa elsőszámú politikai gondolkodójának számított, úgyhogy „demokrata” ellenlábasa, a belügyekért felelős Kolowrat egész karrierjét csak a vele való szembenállásra alapozhatta. Talán Bánffy Dénes szavaiban is éppen az ő ellenségeskedésük köszön vissza: Kolowratnak a magyarbarát kancellár gyengítésére tett nemtelen, magyarellenes intézkedései, melyek a forradalomhoz vezettek.

László 1848 minden szereplőjét a TÖRVÉNY és a REND árulójának tartja, mondván, hogy sem oka, sem törvényes alapja nem volt a felkelésnek. Már-már kárörvendezve beszél az aradiak és a miniszterelnök vértanúságáról, akiket szerinte a megérdemelt végzet ért utol. Rossz hír Lászlónak, de nem a kivégzés volt az ő igazi büntetésük, hanem a felejtés. A zeneiskola-alapító Batthyányra ma már senki sem emlékezik, ahogy a miniszterelnök után néhány nappal kivégzett Woroniecki herceg és a szintén lengyel d’Abancourt de Franqueville kapitány emlékét is kitörölték történelmünkből. László szélsőséges nézete a skála másik oldalán szereplő bolsevizmushoz hasonló. Mindkét ideológia absztrakt tételekre cserélte a célokat és vágyakat, hibákat és erényeket hordozó emberi természetet. A mértani pontossággal szerkesztett, csillogó talapzatra állított ultrakonzervatív világnézet azonban olyan egyszerű kérdésekre sem tudja a választ, hogy 1849 veszni látszó napjaiban az osztrák császárból miféle tradíció, miféle hagyomány alapján lett egy kézcsók által – Széchenyi szavaival élve – „complet Tiger royal”, vagy hogy nem becstelenebb-e minden árulásnál már 1854-ben hátba támadni azt az orosz cárt, aki a végveszélyben segítséget adott?

Nizsalovszky Endre Apponyiról szóló 1940-es megemlékezésében hangzik el, hogy 1848 legigazibb üzenete a nemzeti és szociális idea egysége volt, s hogy Trianonhoz éppen ennek az egységnek a megbomlása vezetett. S valóban. Az arisztokrácia újabb nemzedéke már nem foglalkozott az általános jólét kérdésével, a nemzeti érzés pedig okafogyottan kiüresedett: Trianon után számos Zichy, Esterházy, Odescalchi ezért tudta egy pillanat alatt eldobni a magyarságát. Ady Endre sorsának nyomorúságos alakulásáért már Magyarország egész történelmét, minden intézményét és polgárát tette felelőssé. Nem az volt a hibája, hogy egyik vagy másik politikai erő mellé állt, vagy hogy ide-oda csapódott közöttük, hanem hogy elhazudta elődeinek a művét, meghamisítva közös örökségünket. Ez köszönt aztán vissza 1944-ben, 1949-ben majd 1989-ben is. Johannáék emlékének a visszaállítása azért volna szükséges, amiért az egész huszadik század felejteni akarta őket. Mértékül szolgálhatnak a mindenkori hatalomnak, mércéül mindannyiunknak a mában.

A bejegyzés trackback címe: http://nemzedek.mandiner.hu/trackback/32418