Aki zenét írt a Monty Pythonnak – interjú Paul Lewis zeneszerzővel

2018. december 21. 13:44

1943-ban született zenészcsaládba. Tizenkét évesen megnézte Laurence Olivier III. Richárd c. filmjét, ekkor határozta el, hogy zeneszerző lesz. Autodidakta, húszéves korától az ABC tévécsatorna külsős zenei tanácsadója. Filmekhez, gyermekfilmekhez és nálunk is népszerű műsorokhoz készített zenét, de koncertműveket is alkot. Dolgozott Orson Welles-szel, Peter O'Toole-lal és Christopher Lee-vel, műveit világszerte játsszák fesztiválokon és rádiókban. Kedvenc hangszere a hárfa. A beszélgetésben arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan él és gondolkozik egy sikeres angol a változás és tömegtermelés világában, s közben egészen furcsa zenehallgatási szokásokra is fény derült. Hogyan lehet élvezni és értelmezni a középkori muzsikát, ha az emberek elfelejtik azt a kort, amelyben született? Interjúnk Paul Lewis zeneszerzővel.

2018. december 21. 13:44
Nizalowski Fanni

Sok festő és zenész hívja magát „független művésznek”, miközben a pénzüket az állami költségvetésből kapják. Mit jelent önöknél a kifejezés?

Az Egyesült Királyságban szabadúszót, önfoglalkoztatót jelent, tehát hogy megbízásokat teljesítünk szép sorban. De kevés zeneszerző tud így megélni. Kell valamilyen rendszeres munka is, például oktatás, koncertezés. 1966 óta vagyok független művész.

Hogyan indult a pályája?

Elég rendhagyón, tizenöt éves koromban otthagytam az iskolát. A szüleimnek azzal indokoltam a döntésemet, hogy addig akarom a zenei világ rossz oldalát megtapasztalni, amíg túl fiatal vagyok ahhoz, hogy igazán bántson. Mindez onnan jött, hogy számos kiábrándult zenészt ismertem, akik akadémiát végeztek úgy, hogy közben bele sem szagoltak a való életbe. Aztán évtizedekkel később zongoraleckéket adtak vagy bárokban játszottak, és nem komponáltak soha.

Elhatároztam, hogy nem állok be a sorukba.

Dolgozni kezdtem egy londoni zenei kiadónak és megismertem náluk az ún. produkciós zenetárakat. (Ezekbe lehet feltölteni zenéket és kottákat, amelyekből aztán válogathatnak a megrendelők. – a szerk.) Közben megpályáztam egy tanácsadói munkát a tévénél és el is nyertem. Így kezdtem el komponálni 20 évesen a legjobb tévéfilmekhez, miközben akár egyetemista is lehettem volna, ha nem ezt az utat választom. Zenét szerezni pedig úgy tanultam meg, hogy tanulmányoztam a kedvenc szerzőimet: Walton, Malcolm Arnold, Prokofjev, Ravel műveit elemeztem. Szakirodalmat is olvastam, bár a fejem akkor már tele volt dallamokkal, olyanokkal, amelyeket gyermekkoromban anyámtól, nagybátyámtól és a nénikéimtől hallottam.

Brightonban született, ami egy ismert és híres város Magyarországon, legalább filmekből, regényekből. Bemutatná azért néhány szóban?

Brighton több, mint 200 éve a mókáról, a huncutságról, a szexuális szabadságról és a színházi szórakoztatásról ismert a társadalom minden rétegében. Úgy, ahogy az elvárható egy tengerparti várostól alig egyórányi vonatútra Londontól. Szeretem Brightont, de már nem szeretnék ott élni. Kevés 18. századinál régebbi épülete van, márpedig én a közép- és Tudor-kori, reneszánsz épületek között érzem jól magam. Mindazonáltal csodálatos volt itt felnőni. A színházak, koncerttermek és mozik sokasága, s egyik oldalán a tenger, a másikon pedig a South Downs gyönyörű füves dombjai.

Mi, magyarok imádjuk az angol filmeket és muzsikát, de az ön nevét nem ismerjük. Tudom, hogy számos nagy sikerű filmben dolgozott, pl. mindannyiunk kedvencében, a Benny Hill Showban és a Monthy Python Repülő cirkuszában. Melyik munkájára a legbüszkébb?

Az említett műsorokban a produkciós zenetárakban rögzített alkotásaimat használták fel. Nem kifejezetten nekik írtam tehát a zenét, bár a nevem mégiscsak kapcsolódik az említett filmekhez, műsorokhoz. Ilyen egyébként a gyermekeknek készült Spongyabob Kockanadrág című animációs sorozat is. A producerek úgy használhatják a zenetárakat, hogy átalánydíjat fizetnek a kiadóknak, amit aztán elosztanak a kiadó és a szerző között. Eltekintve ezektől a munkáktól, több mint 150 produkcióhoz csináltam zenét, és nehéz választani közülük. Azt hiszem, a gyermekfilmek közül a Woof! a legnépszerűbb. A történet egy kisfiúról szól, aki át tud változni kutyává. A sorozatot világszerte játszották és számos díjat nyert el, az USA-ban Emmy-díjjal jutalmazták. (A Spongyabob is Emmy-díjas alkotás. – a szerk.)

A felnőtteknek szánt műsorok közül a The Dark Angel tükrözi leginkább a stílusomat és a személyiségemet. A BBC-nek ebben a gótika korában játszódó minisorozatában az ikonikus Peter O’Toole is játszott, s a csodálatos Peter Hammon rendezte. Peter igazi vizuális költő volt, a barátom és a kollégám húszéves koromtól egészen a hat évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Ez volt a legszínesebb együttműködésünk. Egy másik híres munkám az Arthur of the Britons című, huszonnégy epizódból álló, akció-dús sorozat, mely az 5. századi angol királyról szól. A címzenét Elmer Bernstein nagy hollywoodi zeneszerző írta, az összes többit viszont én és Bernstein témáját is én hangszereltem.

Mesélne arról, hogyan dolgozik? Mi inspirálja zeneszerzés közben?

Ahogy említettem, több, mint 150 művem megrendelésre készült. A zenét megtervezzük a rendezővel, azaz ülünk a zongoránál és megvitatjuk a témát és a stílust. Bár gyakran bíznak annyira bennem, hogy feleslegesnek tartják ezt. Csak a felvételkészítéskor jönnek el, belehallgatnak, mérik stopperral az időt vagy a jelenetet, figyelik a mozgásokat és az akciókat stb. Az alkotók közötti ilyesfajta kölcsönös bizalom azonban egyre ritkább.

A zeneszerzők elektronikus modelleket és demókat készítenek, ezek versenyeznek egymással.

Úgy gondolom, hogy a munkamódszer rendkívül sérti a szerzők érdekeit, hiszen rengeteg pénzt és időt fektetnek a munkába, de hiába. Kivéve persze azt az egyet, aki a végén megkapja a munkát. A rendezők és producerek rövidlátóak. Úgy tűnik, nem értik, hogy jobb eredményt érhetnének el, ha választanának egy szerzőt, akinek ismerik a munkáját, majd beszélnek neki a filmről és kikérik a véleményét és a zenei ötleteit. Ehelyett egy rakás demóból választják ki a legjobbnak tartottat, amiket úgy küldtek be hozzájuk, hogy a személyi asszisztens felhívta a komponistákat, vagy írt nekik egy homályos, félreérthető eligazítást a rendező elképzeléseiről.

Ami az ihletet illeti, van egy mondás: semmi sem inspirál jobban, mint a határidő. A filmek és tévéműsorok esetén a határidőt igen szigorúan veszik, nem lehet piszmogni! Amikor filmzenét írok, akkor persze a filmből merítek ihletet, vagyis a színészi előadás, az operatőri munka, a forgatókönyvírók szándéka és a rendező kívánságai inspirálnak. Azok a rendezők és producerek, akikkel a 60-as, 70-es évek óta együtt dolgoztam, mára nyugdíjba vonultak vagy meghaltak, mert 10-20 évvel idősebbek voltak nálam. Ez viszont lehetőséget nyitott a számomra, hogy koncertmuzsikát is írjak. Mindig is szerettem volna ezt tenni, de nemigen jutott rá idő a 45 éves televíziós pályafutásom alatt. A színpadi zenében az élő és halott barátaim, a szeretteim vagy történelmi személyek inspirálnak, továbbá a művészetek, az építészet, sőt maguk a hangszerek is, különösen a hárfa. Szerencsére a kiadóm támogat, a legtöbb kottámat és zenémet azonnal megjelentetik. Hat saját CD-m van, s a kompozícióim számos brit válogatáslemezen is szerepelnek. Gyakran találom magam olyan zenei hősök társaságában, mint amilyen Walton, Arnold, Vaughan Williams, Holst és mások.

Egyszer meghallgathattam egy argentin professzornő előadását a tangó matematikájáról. Örömmel láttam a közösségi médiában, hogy ön is szereti. Hogy tud ennyiféle stílusra, előadóra és műre odafigyelni? Nem okoz ez zavart vagy felületességet?

A különböző stílusok végtelenül lenyűgözőek. Sokféle zenét hallgatok, mert szerintem minden zeneszerzőnek így kell feltöltődnie. Bár talán azért is, mert hosszú időt töltöttem film- és tévézenék írásával, vagyis gyakran kellett a sajátomtól eltérő stílusban alkotnom. Természetesen nem mindent szeretek meg abból, amit hallok, de ha valami lenyűgöz, mint pl. a tangó, akkor azt szeretem megünnepelni azzal, hogy írok egy koncertművet belőle. Például a Dances for Guitar and String Quartet c. művem második tételét Tangónak neveztem el (Homage to Piazzolla), és a két csellóra és gitárra írt Amicales etűdöm közül a másodikat Tango Érotique-nak.

Láttam, hogy jó szívvel ajánlja mások, pl. Alan Hovhaness vagy Witold Lutosłaski muzsikáját, akik nekem is kedvenceim. Nagy-Britanniában kik hallgatják a modern komolyzenét, s mennyire népszerűek ezek a szerzők?

Szerintem időnként illik megtisztelni egymást, megtapsolni, megdicsérni a másik munkáját. Sajnos ez alig-alig fordul elő az örökös féltékenykedés miatt, különösen a filmes és tévés világban, ahol akkora a verseny a megbízásokért. Az említett szerzőket jól ismerik a kortárs zene szerelmesei. Az Egyesült Királyságban két komolyzenei rádió van: a BBC Radio 3 kormánypénzből és a rádió- és televízió-engedélyekből származó kötelező bevételből működik, a Classic FM pedig egy független állomás, amely bevételeit a lejátszott hirdetésekből szerzi.

A Rádió 3 a klasszikus repertoár mellett kevésbé ismert zeneszerzőket és modern zenéket is játszik,

a Classic FM viszont javarészt jól bevált, népszerű klasszikusokat sugároz. Például a Rádió 3-nál az én tonális-dallamos zenei stílusomat könnyednek tartják, ezért nem sűrűn szerepeltetnek a műsoraikban, viszont rendszeresen hallható vagyok a Classic FM-ben, ami meg valószínűleg nem sugároz Hovhanesst vagy Lutosławskit. Szerencsére sok olyan lemezgyűjtő van, akik élvezettel kutatnak fel kevésbé ismert zeneszerzőket. Kiépült országszerte egy klubhálózat (Recorded Music Clubs), ahol a tagok és vendégek rendszeres összejöveteleken meghallgatják egymás előadásait vagy zenéit. Tizenöt éve minden évben én is fellépek az egyik klubban, s mindig meglep a tagok tájékozottsága. Néhányuknak már azelőtt megvan a CD-m, mielőtt én megkaptam volna a kiadótól! 

Októberben jelent meg a Harpscape c. CD-je, amin Gabriella Dall'Olio hárfázik. Valóban olyan karizmatikus személy, ahogy ön is ír róla?

Több éve ismerem Gabriellát, dedikáltam is neki műveket. Sok hárfás darabomat játszotta világszerte, köztük a legnépszerűbbet, a Saturday Night Jazz Suite-ot. Természetesnek éreztem, hogy őt kérjem fel szólistának. Az otthonában próbáltunk, ennek során a bátorítására sokat változtattam a zenén. Bár rengeteget tanulmányoztam a hárfát és a hárfazenét, sok tévémusicalt és kamarazenét komponáltam hárfával, valamint 15 önálló művemet adták ki, sok újat tanultam a próbákon. Hogy Gabriella tanult-e valamit, azt nem tudom, de azt igen, hogy élvezettel játssza a zenémet. Azt írta, hogy a műveim „visszalépve az időben a legdivatosabb stílusban mutatják be a hárfát”. Arra gondolhat, hogy engedem énekelni a hangszert, és csak ritkán van szükségem a kísérleti, „kiterjesztett” technikák használatára, amire sok mai szerző támaszkodik. Az is írta, hogy azért szereti játszani a Jazz Suite-ot, mert „tökéletes zene a saját és a közönség hangulatának a felderítésére”, s mindig lelkes lesz a közönség, ami persze csodálatos egy szólista számára!

Karl Jenkins 2011-ben kantátát írt az egyik leghíresebb magyar versből. Az elementáris költemény a magyarok szabadságszeretetéről szól. Akkor azt hallottam, hogy sem az angolok, sem a walesiek nem ismerik a walesi bárdok és Edward történetét. Hogyan lehet élvezni és értelmezni a középkori muzsikát, ha az emberek elfelejtik azt a kort, amelyben született?

Ez nagyon érdekes, hiszen mindig is medievalista voltam, egész életemben érdekelt a középkor története, művészete és építészete, és habár tudom, hogy a 16. században I. Erzsébet királyné, majd a 17. században a diktátor Oliver Cromwell elrendelte a hárfások üldöztetését és a hárfák megsemmisítését, ezt a történetet viszont én sem hallottam soha. Azt hiszem attól, hogy az emberek nem tudnak semmit a korszakról, még mindig élvezhetik a zenéjét önmagáért, a lenyűgöző hangzásvilágáért és általában a stílusáért, éppúgy, ahogy a népzenét is élvezhetik anélkül, hogy bármit is tudnának az eredetéről vagy jelentéséről.

Nagy Britanniában a lakosság egy jelentős része már muszlim, ázsiai vagy afrikai gyökerekkel bír. Mit jelent a számukra az angol történelem és kultúra? Mit gondol a Brexitről?

Sajnálom, erre nem tudok válaszolni, mivel nem beszélhetek mások, különösen más nemzetiségűek nevében. Nem akarok úgy spekulálni, ami bármilyen módon vitatható volna, beleértve a Brexitről adott véleményt is!

***

A szerző Nizalowski Fanni hárfaművész, a Passed együttes tagja 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
brekker
2019. január 07. 10:45
Nem baj. :)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik