„Magyarország magasabb kulturális fokon áll” – méltatás Szerbiából

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Londontól Észak-Koreáig sok helyen megfordult, de említette, hogy a Vajdaság volt a kedvenc fotótémája – miért?

Messzebbről indítom: nem szeretem a háborút, és nem szeretem az ilyesmit fotózni sem, de éppen a jugoszláv háborúk alatt a francia Gamma fotóügynökségnek dolgoztam, és tudósítói munkával bízott meg. Ennek köszönhetem, hogy amikor a kétezres évek elejére lecsengett a konfliktus, addigra sikerült összespórolnom annyi pénzt, hogy úgy dönthettem, olyasmivel foglalkozom, amivel szeretnék, ami fontos, kedves nekem. Megvásároltam a legjobb fényképezőgépeket, gép­vázakat, objektíveket, mondtam magamnak: figyelj, annyi időd van, amennyit csak szeretnél, azt fotózol, amit akarsz. Mégis Szerbiát választottam témának: két évet utaztunk az országban a feleségemmel, és fotóztunk. Aztán amikor visszanéztük a kész könyvet,

és azt mondtam, hogy a következő könyvemnek erről a területről kell szólnia. Egy háromszáz oldalas monográfia lett belőle, amelynek három hónap alatt az összes példányát elkapkodták. Ebből a könyvből válogattam képeket, s meg­született egy kisebb kötet, amelyet magyarul is kiadtak.

Mi volt a legkedvesebb élménye a Vajdaságban?

A Vajdaság önmagában is különösen kedves számomra, mert kulturális értelemben is tarka, változatos hely. Amikor fotózni mentem, úgy láttam, van vagy harminc nemzeti közösség;

És nemcsak az emberek csodálatosak, de a táj is, a lankák, a Tarcal-hegy vagy a Bánság, ezek mind szép tájak. Emellett nagyszerű légifotótéma is a Vajdaság. Több mint háromszáz órát repültem motoros sárkányrepülővel a tartomány felett, és mivel a terület nagyrészt síkság, a földek pedig különféle növényekkel vannak bevetve, a rengeteg színárnyalat a folyókkal megtűzdelve olyan, mint egy élő absztrakt festmény.

Sok nemzeti közösség él itt, még több élt. Lehet, hogy az utolsó pillanatban érkezett?

Szomorú, hogy így van, hogy kihalnak szokások. Amikor a kétezres évek elején Szerbiában dolgoztam, mindenfelé fotóztam olyan szokásokat, amelyek azóta kihaltak. A helyükbe jöttek másfajták. Bácskertesen, ebben a majdnem száz százalékban magyarok lakta faluban még voltak olyan  szokások, amelyek Magyarországon már kihaltak. Sok olyan szokást fényképeztem, amit nem feltétlenül értettem egyből, például a magyar részeken általános a húsvéti locsolkodás, olyan is volt egy faluban, hogy a fiatal fiúk elmentek a lányokhoz, kikérték a házból és táncra vitték őket, meg olyat is láttam, hogy mindenféle jelmezekbe öltöztek, rendőruniformisba meg egyebekbe.

Hogyan viszonyultak önhöz a magyarok?

Nagyon jól. Nemcsak a magyarok, hanem mindenki a Vajdaságban. A magyarok, a szlovákok, a szerbek mind úgy fogadtak, mint egy közeli hozzátartozót. Nem akarok senkit megsérteni, de Vajdaság szerintem Szerbia messze-messze legjobb része.

Pedig van elég sérelem: csak a huszadik századból említhetők az újvidéki hideg napok, majd a jugoszlávok által elkövetett népirtás. Hogy látja, megvan ennek az emlékezete a mindennapi emberekben?

Igen.

Óriási ostobaság, hogy az egyik nemzet elkövet valamilyen bűnt a másikkal szemben, a másik pedig olyan embereket öl meg, akik nem tettek semmit az adott közösség ellen. Én eleve békepárti vagyok, kifejezetten elleneztem a háborút Horvátországgal, Boszniával, Koszovóval. Sok barátom hasonló elveket vall, de mindig van elég ember, aki a háború pártján áll, akár azért, hogy zsákmányolhasson. Olyanról is tudok, aki meg­gazdagodott ebből. Normális ember ilyet nem csinál, a normális ember a békés együttélés híve.

Mi tanulunk az iskolában az újvidéki hideg napokról, a legtöbb – európai uniós – szomszéd állam viszont el sem ismeri a magyarok ellen elkövetett népirtás tényét. Hogyhogy pont Szerbia a kivétel?

Ezeket a genocídiumokat nem nemzetek követik el, nem a magyarok vagy a szerbek, hanem emberek, akik valamelyik nemzethez tartoznak. Mindegyik nemzetben vannak olyan beteges hajlamú emberek, akik képesek ilyesmit megtenni. Jártam Srebrenicában is, ahol szerb nemzetiségű emberek bűnöket követtek el a muszlimokkal szemben, később viszont a bosnyák nemzetiségű túlélők a szerbek ellen követtek el bűnöket. Nincs olyan, hogy bűnös nemzet.

Mennyire viselte a Vajdaság a délszláv háború sebeit, amikor fényképezte?

Számos jelét láttam. A háború alatt rengeteg fiatalt erőszakkal besoroztak, ez nyilván a Vajdaságban is így volt. Hadköteles korú férfiként engem is berendeltek szolgálatra, behívókat kellett kézbesítenem; a kiképzésen azt tanították, hogy barátként csengessek a házba, mondván, hogy keresem iksz-ipszilont, és amikor előkerült az illető, azonnal a kezébe kellett nyomni a behívót, így már nem tudott lelépni. Ezt úgy játszottam ki, hogy bekopog­tam, és egyből mondtam, hogy behívót hoztam, itthon van-e iksz-ipszilon, és persze a legtöbb helyen egyből mondták, hogy sajnos nincs, és ezzel el volt intézve a dolog. Így nekem soha nem is kellett behívót átadnom.

Biztosan tud róla, hogy történtek magyarverések a Vajdaságban például azért, mert valaki magyarul beszélt az utcán. Úgy hallani, elsősorban az újonnan betelepülők, a korábbi menekültek békétlenkedtek – tehát ma sem mindenki érti a sokszínűséget Szerbiában?

Hallottam a magyarverésekről, szörnyű. Amikor gyerek voltam, felvittek a Tarcal-hegységbe, ahol a nagyszüleim éltek, és láttam, mennyire szép és rendezett volt a környék, mennyire tisztán tartották az emberek. Aztán idővel, amikor elkezdtek beszivárogni a menekültek tömegei Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Horvátország kevésbé civilizált részéről, hozták magukkal a kulturálatlanságukat, műveletlenségüket.

Építészetből diplomáztam, már csak ezért is érdekes számomra, hogy a második világ­háború után Belgrád mellett felhúztak egy új települést, ahova Dél-Szerbia nyomorából érkeztek betelepített lakosok. Két év alatt teljesen lelakták ezeket a házakat: felszedték a padlót, a burkolatokat, kivették az ablakokat, és az udvarra piszkítottak a vécé helyett, mert nem tartották normálisnak, hogy ugyanazon tető alatt eszel és végzed a dolgodat. Évtizedekre volt szükség, hogy hozzászokjanak azokhoz a normákhoz, amelyek a kulturáltabb helyeket jellemzik. Ezt látom a Vajdaságban is: behoztak alacsonyabb kulturális sztenderdekhez szokott embereket, akik visszahúzzák a tartományt, miattuk indult el lefelé a Vajdaság.

és nagy probléma, hogy sokszor ők várják el, hogy a helybeliek alkalmazkodjanak hozzájuk. A kommunista hatalomnak óriási bűnei voltak: a Duna-menti svábok és a magyarok egy részét megölték, egy másik részét elzavarták, a földjeiket, vagyonukat kisajátították; ha ez nem történik meg, ha nem szűnik meg ez a kulturális sokszínűség, európai szintű hely lenne a Vajdaság. Szerencsére nem az összes magyarral számoltak le.

Miben hasonlít és miben különbözik a szerb és a magyar néplélek?

Kezdjük azzal, hogy elsősorban nem nemzetiségi alapon tekintek az emberekre, azt nézem, ki a jó és ki a rossz ember, kivel milyen tapasztalataim vannak; így nem is szoktam felosztani az embereket. Van ebben egy konstrukció­jelleg, mert hát egy nemzet tagjai is sokféle származásúak, nekem görög őseim vannak, másoknak kelta vagy illír, ilyen értelemben sem egyértelmű dolog ez. Vagy nézzük Amerikát: az nemzet? Mindenhonnan érkeztek, egy nagy olvasztótégely. Most mondhatom, hogy úgy gondolom, Magyarország magasabb kulturális vagy civilizációs szinten van, mint Szerbia.

Ezt látom, amikor átjövök: rendezett környezetet, szép utcákat, tehát joggal gondolhatom, hogy itt civilizált, kulturált és igényes emberek laknak; amikor pedig koszt és szemetet látok a belgrádi utcán, akkor nem ez a benyomásom. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden magyar nagyon művelt és minden szerb alulművelt, mindkét nemzetben vannak ilyenek és olyanok is, de úgy néz ki, hogy az arányok itt sokkal jobbak e tekintetben. Én Belgrádban egy hatemeletes épületben élek, és ott minden család másmilyen.

Máshogy kérdezem: mit tanulhatnánk egymástól?

Hogy mit tanulhatna Budapest Belgrádtól? Semmit. Más: mit jelent Belgrád és mit jelent Budapest? A városi hatalmat? Vagy a lakókat? Úgy gondolom, inkább

a magyar főváros sokkal rendezettebb, tisztább. Belgrád most nagyon koszos, de nem volt mindig ilyen. Persze a vezetés felelőssége is, hogy nem tartja tisztán az utcát, és egyhangúan mutatja be a dolgokat; szerintem szabad választások sincsenek már nálunk. A piszkot, a szemetet nem állhatom, nem tudom, miért – talán mert a szüleim nagyon tiszták voltak, meg a feleségem is az. De Szabácson például az új városvezetésnek köszönhe­tően hirtelen eltűnt a szemét, leszedték az apróhirdetéseket is a villanyoszlopokról. Szóval sok múlik a helyi hatalmon.

Mi a kedvenc helye Budapesten?

Az egész várost gyönyörűnek tartom, sok szép hely van itt. A Vörösmarty cukrászdát szerettem régen, amikor jártam ide, fantasztikus süteményei voltak. De több kedvenc helyem is van. Amikor fotóztam a Cigani sveta (a világ cigányai) című monográfiámhoz, jártam egy különösen szép étteremben, csodás budai panorámája volt, látszott a Vár, a Citadella, és ott zenéltek körülöttünk a cigányok. Varázslatos volt az egész!

Nyitókép: Facebook / Dragoljub Zamurovic Photography