Olvassa el ezt is: A nihilizmus az új baloldal esszenciája – Roberto de Mattei a Mandinernek
Pápa korrekciójára utoljára, mint a cikk elején említettük, 1333-ban került sor. A korrekció „elszenvedője” az a XXII. János pápa volt, aki Umberto Eco A rózsa neve című regényében is szerepel, és aki egyébként azzal együtt, hogy Avignonban volt a székhelye, megújította a pápai állam kormányzatát – s az ő új, meglehetősen hatékony kormányzati modellje szolgált például később az abszolút uralkodók számára is.
Ezzel együtt XXII. János pápa egy, még magánteológusként írt értekezésében annak az álláspontjának adott hangot, hogy a megigazult hívek nem találkoznak Istennel rögtön haláluk után, hanem csak a test feltámadása után, ami a végítéletkor jön el. Ezen álláspontját János pápa már egyházfőként is többször megemlítette, prédikációiban. A pápa ezen tanítását, amit mindazonáltal nem prezentált végleges, tévedhetetlen tanításként, a Sorbonne teológusai 1333-ban ítélték el nyilvánosan egy korrekcióval, XXII. János pedig halálos ágyán vonta vissza azokat.
A mostani korrekció
A mostani „fiúi korrekció” szerzői
a természettörvénnyel, Krisztus törvényével és az egyházi törvénykönyvvel támasztják alá a jogukat arra, hogy korrekciót adjanak ki a pápával kapcsolatban.
A kánonjog lehetőséget ad rá, hogy a hívek az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak pásztoraik előtt, sőt, véleményüket másoknak is tudomására hozzák (212. kánon 2-3.).
Amiért a korrekciót szükségesnek látják, az az, hogy megvédjék a híveket az eretnekségek követésétől, illetve hogy megőrizzék az egyház egységét; ugyanis akik szerint Ferenc pápa eretnekségeket népszerűsít, azok fokozottan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy érvénytelennek tekintik XVI. Benedek lemondását, ami az egyházszakadás rémét vetíti előre.
Leszögezik ugyanakkor, hogy Ferenc pápa szerintük is birtokában van a tévedhetetlenségnek és a kormányzati hatalomnak, legitim pápának tekintik tehát; hisz a pápa ezidáig nem vetette be teljes pápai tekintélyét a szerzők szerinti téves tételek elfogadtatására. Ezzel együtt a tévedések mögött a szerzők rendszert látnak, amelyekben egyrészt Luther Márton nézeteit látják részben visszaköszönni, másrészt a modernizmust.
Az eretnekség a katolikus teológia szerint azt jelenti, hogy egy katolikus, aki birtokában van a hit teológiai erényének, „ismeri az igazságot”, szabadon és tudatosan mégis kételkedni kezd valamilyen hittételben. Az eretnekség kánonjogi bűne pedig ennek a nyilvános hirdetését és a benne való kitartást is jelenti. Az aláírók kijelentik: ezügyben nincs kompetenciájuk ítélkezni.
Nem Ferenc pápát tartják eretneknek, csak pár tételt, amit leírt, kijelentett
– vagy éppen az abból következő logikai ellentmondásokat, például hogy Isten nem ad elég kegyelmet saját törvényei betartására, vagy hogy az Isten törvényét szántszándékkal megszegő ember nem biztos, hogy bűnt követ el.
Hova tegyük a korrekciót?
A korrekció nem nevezi magát formálisnak, mivel azt aláírói a dubia-bíborosoknak tartják fenn. Kánonjogászokkal folytatott, rövid háttérbeszélgetésekből az tudtuk meg, hogy a híveknek joga van ilyen korrekciókat kiadni, ugyanakkor annak kánonjogi következménye nincsen.
Arról sincs szó, hogy kánonjogilag kötelező lenne a pápának válaszolni ilyesmire, vagy hogy mondjuk bíborosok által benyújtott korrekció „érvényesebb” lenne. Amiért mégsem pusztán a ius murmurandi megnyilvánulása a korrekció, az az, hogy megfogalmazása komoly teológiai ismereteket mutat, valamint a szöveg részletesen indokolt, hivatkozásokkal teli.
Maga a korrekció kiadásának, nyilvánosságra hozásának a ténye az, ami elgondolkodtató, bár valószínűleg – állítják forrásaink – a pápa erre sem fog válaszolni, ugyanis rendszerint ignorálja a kritikákat.