„Itt a gyerek, aki nem olvasott Dosztojevszkijt, miért is akar filmrendező lenni” – Reisz Gábor a Mandinernek

2019. június 30. 07:34

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek az elmúlt évek legemlékezetesebb magyar filmjei közé tartoznak. Rendezőjük, Reisz Gábor nemzedéki és életrajzi elemekkel teli alkotásait érdekes élmény annak látnia, aki gyerekkorától ismeri őt – és lapunk munkatársa közéjük tartozik. Interjú Reisz Gáborral, a rendezővel – és a régi osztálytárssal.

2019. június 30. 07:34
Matsuzaki Diána Sayuri

Osztálytársak voltunk Reisz Gáborral, de csak néhány évig, az iskolaváltásom miatt. Két rendkívül sikeres nagyjátékfilmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – de különösen a Rossz versek – esetében az ajánlók és kritikák az önéletrajzi szálakat hangsúlyozták, éppen ezért kíváncsian ültem be mindkettőre, hátha meglátom bennük azt, akire emlékeztem. Megláttam. De kíváncsi voltam arra is, hogy miért és hogyan lett belőle olyan filmrendező, aki először saját magát mutatja meg. 

***

Sokszor olvastam, hogy azt mondtad: a filmezés/rendezés olyan dolog, amivel kicsit megerősítetted az önbizalmadat, mert önbizalomhiánnyal küszködtél. Egyáltalán nem ilyennek emlékszem vissza rád.  

Pedig nagyon nem volt önbizalmam. Amolyan magamnak való ember voltam, olyan dolgokat csináltam, amiket az ember leginkább magában szokott, festegettem, írogattam, zenélgettem, miközben azért éltem társadalmi életet is az iskolában. Ez a kettősség benne volt a gyerekkoromban, de igazán pozitív visszajelzést nem kaptam. Egy idő után jött a zene – pedig a családban nincsen zenész –, aztán pedig a film. Utóbbihoz a családunk úgy viszonyul – túl azon, hogy nagyon szeretik a filmeket –, hogy volt pár találkozásuk filmrendezőkkel, azonban ezek a rendezők klasszikus filmesek voltak: az irodalom, a filozófia, és egyéb társadalomtudományok területéről érkeztek a filmezésbe, hatalmas tudással. Én ekkoriban – kettes-hármas átlaggal, vízilabdázóként – nagyon távol voltam ettől, ők pedig azt látták, hogy

„itt a gyerek, aki nem olvasott Dosztojevszkijt, hát akkor miért is akar filmrendező lenni”.

Nem erőltették, és nem is nagyon biztattak ezzel kapcsolatban. Én viszont álmodozó voltam és szerettem volna nagy dolgokat csinálni, már amikor festettem vagy írtam, akkor is, aztán ez nem változott akkor sem, amikor végül filmezni kezdtem. A film valahol egyfajta keveréke az összes művészeti ágnak, egyszerre van benne történet, zene, van ritmusa. Elég hamar, nagyjából 15-16 éves koromban ért a felismerés, hogy a film érdekel a legjobban, de ezt eleinte még magamnak is nehezen vallottam be. Mindezt úgy, hogy elkezdtem a TF-re járni, ahol értelemszerűen nem nyertem sok ilyen irányú, „filmes” önbizalmat. Persze sok mást igen, de ez pont nem tartozott azok közé, szóval nem volt egyszerű. Mondanám, hogy egyszemélyes út volt, de közben nagyon sokan segítettek, a barátok és a családom is. 

Lehetett már akkor is tudni, hogy lesz ebből valami? 

Mostanában minden évben indul filmrendező osztály, most is nagyon durva a felvételi, tényleg nehéz bejutni – ez most olyan, mintha az osztálytársaimmal együtt magunkat fényezném, de az egyszerűen tény, hogy akkor még csak négyévente indult, és küzdelmes volt bekerülni. A felvételi első fordulóján ott volt 500 ember egy hatalmas teremben, már önmagában a látvány is  nyomasztó volt, nemhogy belegondolni, hogy közülük csak nyolcat vesznek fel. Ez mindenképpen trauma volt, azoknak is, akiket nem vettek fel, vagy kiestek az utolsó rostán, de annak is, akinek sikerült. A négy-öt forduló alatt

belemásznak a gondolataidba, a lelkedbe – és ezt így is kell.

Itt nem arról van szó, hogy ki az, aki szebben képzeli el a kistotált, hanem arról, hogy mi van a fejedben, hogy hogyan viszonyulsz dolgokhoz. Ez nem tanulható, és felkészülni sem igazán lehet rá. Emlékszem, hogy mindegyik felvételimre készültem, de a Filmművészetivel úgy voltam, hogy ide mégis mit tanuljak? Elkezdhetném lapozgatni a könyveket, de minek? Ez egyszerűen nem erről szól, itt az a lényeg, hogy te milyen vagy.  

Volt olyan pont, amikor elbizonytalanodtál benne, hogy ezt akarod csinálni? 

Nem, ott már nem. Voltak olyan rosszabb élményeim, amik nem is voltak igazából kudarcok, csak nem voltam elégedett az eredménnyel, a fogadtatással. Ilyen például, amikor nagyon lelkesen bemész a vizsgára, aztán szétszednek a tanárok. A legtipikusabb, hogy nem volt olyan film, aminek a vágása alatt ne mondtam volna azt – általában együtt a vágóval vagy akár az egész stábbal –, hogy az egész úgy, ahogy van, kuka. Aztán persze egy ponton valahogy mégis elkezd összeállni. A Rossz versek nem tudom, hányadik volt, aminél ezt megéltem, nagyjátékfilmnek ugyebár a második, de én ugyanígy éreztem minden kisfilmnél is. 

A VAN hatalmas közönségsiker lett, igaz, nem azonnal. Milyen volt megélni ezt a fajta hirtelen népszerűséget? 

A kisjátékfilm után összehasonlíthatatlan ugrás egy nagyjátékfilm. Ha csinálsz egy sikeres kisjátékfilmet, akkor megnézi pár száz ember, megtapsolnak, utána néhányan odajönnek gratulálni, írnak neked, van, hogy nyersz díjakat, eljutsz pár fesztiválra. De az, amikor tudatában vagy annak, hogy minden nap ezrek nézik meg a filmedet, a nézettség napról napra nő, amikor kimész az utcára és azért jönnek oda hozzád, mert látták – ez az egész felbolygatja az azelőtti ritmusodat. A VAN fogadtatása felülmúlt mindent, amire előtte számítottam, egyfajta lebegő állapotban voltam utána még jó fél évig, életem egyik legszebb időszaka volt. Ráadásul – és ez szerintem csak a véletlenek összjátékának vagy a csillagok állásának köszönhető – akkoriban még kicsit mintha alvó állapotban lett volna a magyar film. Akkor alakult a Filmalap, ami még nem indult be igazán. Talán csak 2-3 vagy 4-5 hazai film született abban az évben, még nézők sem nagyon voltak, ettől még inkább felfoghatatlan volt ez számomra. 

Nem féltél – vagy a környezeted nem féltett – attól, hogy el fogsz szállni a hirtelen jött sikertől? 

Nem tudom, hogy a környezetem féltett-e. Van ez a gimnáziumi társaságom 1992 óta. Ezekkel az emberekkel kezdtem el a filmezést, ők voltak azok, akik elkérték apu kameráját, akik eljöttek statisztálni, segíteni, és akik a mai napig segítenek. Ez a baráti társaság nagyon erős,

ők tartanak benne abban a bizonyos „egészséges tartományban”,

közöttük érzem magam annak, aki régen is voltam. Sokszor volt, hogy odajöttek hozzám emberek gratulálni a filmekhez. Ezek a „vállon veregetések” segítenek, kis önbizalom-buborékokat adnak egy nagy léggömbbe, de ettől nem száll el az ember – és én azt gondolom, hogy ez a barátaimnak köszönhető. Az ember amúgy sem attól fél, hogy elszáll, hanem attól, hogy minden nagyon megváltozik. Ez mindig bennünk van, ezért félünk a haláltól is – nem feltétlenül a saját halálunktól, hanem attól, hogy olyan változást okoz, ami teljesen kibillenti az embert. Ha a VAN-t vagy a Rossz verseket nézzük, ilyen a szakítás is, ami ugyanolyan erős változást hoz, amitől az emberek félnek.  

Ezeket az ezeréves barátokat rendezted is. De egy forgatást általában felfokozott hangulatú, professzionális közegként képzelünk el. Barátokkal ez milyen volt, adódott feszültség, vagy volt olyan, hogy egymásnak ugrottatok? 

Nem, alapvetően nem, a Rossz verseknek az ötvenvalahány napja alatt, amíg forgattuk, nagyon ritka volt a feszültség. Van sok olyan rendező, aki feszült légkörben szeret forgatni, biztos, hogy ez is működik, de én nem vagyok ennek a híve. Azt szeretem, ha jó hangulat van, persze ez függ a jelenettől is. Ők akkor működnek jól, ha én mint barátjuk vagyok ott. Ha rendezőként viszonyulok hozzájuk, akkor nagyobb az esély, hogy belekerülnek egy szerepbe, és én pont ezt nem akarom: én arra törekszem, hogy ők legyenek ott, épp olyanokként, mint amilyenek amúgy. Ilyen szempontból nem az a fontos, hogy a barátaim, hanem az, hogy civilek legyenek, hogy meglegyen az a bizalmi viszony, amivel szerintem működhet egy jelenet, és ha kellően felszabadultak, akkor ez működhet is. Pont most rakjuk össze a DVD-hez az extrákat, és nagyon jellemző az, hogy a snittek végét elröhögjük. A Bálinttal (Győriványi Bálint, a VAN és a Rossz versek szereplője, gimnáziumi osztálytárs és barát – a szerk.) való forgatás ebben az esetben egy komolyabb jelenet volt, de ott is irtózatosan sokat röhögtünk. 

Egy ilyen berobbanás után, mint amilyen a VAN volt, mennyi idő és mi más kell még ahhoz, hogy visszatérj a földre, és elkezdj egy újabb munkát? Mikor tudtál nekiállni a Rossz verseknek? 

Változó. A VAN-nál adott volt a dolog, még be se mutattuk a filmet, de mi már beadtunk egy filmtervet a Cinéfondation Résidence programjába, ahova bejutottam, ami azt jelentette, hogy fél évig Párizsban fogok élni. Ez nyilván hatalmas lehetőség volt, de a VAN sikerétől már amúgy is nyomás volt rajtam, amit az ösztöndíj megkétszerezett. Nagyon sokan jelentkeznek erre is, és ez generál egyfajta elvárást az emberben magával szemben. Kimentem márciusban, és egy hónapig igazából úgy éltem, hogy nem írtam semmit. Mindenfélével próbálkoztam, erőltettem az írást, de ha újracsinálhatnám ezt a fél évet, akkor egy hónapig meg sem próbálnék írni, csak mászkálnék a városban. Az is benne volt, hogy idegen helyen vagyok, hosszú ideig, barátok, család nélkül. Ilyenkor inkább át kéne adnod magad annak, hogy ott vagy, és csak úgy lődörögni. Ebből a szempontból ezt az első hónapot teljesen fölöslegesen erőltettem, de aztán szép lassan elindult egy folyamat. 

A VAN és a Rossz versek is személyes élményekből táplálkozó filmek: nem rossz hogy ennyire kiadod magad, hogy az emberek beléd látnak? 

Nézd,

amikor festesz egy képet, akkor is kiadod magad.

De ha az, aki a képen van, nem egy az egyben úgy néz ki, mint az „ihletője”, az már egészen más – ha szerelmes vagy egy lányba, akit megfestesz, az a lány nem biztos, hogy felismeri magát, főleg, ha mondjuk őrült expresszionista stílusban dobod a vászonra. De ugyanúgy kiadod magad. Ha írsz egy dalt, akkor is, csak máshogy kódolod. A filmnél ebben az esetben az az egyetlen különbség, hogy a dolgok konkrétan szerepelnek benne, így felismerhetőbb, ha valami személyes. Igazából ha kihagynánk a szinopszisból, hogy önéletrajzi elemekből áll, az emberek akkor is érezhetnék benne a személyességet. Én legalábbis azokat a filmeket szeretem, ahol „meglátom” a jelenetek között a rendezőt vagy az írót, és nem amiatt, mert ismerem az életrajzukat. Erre a Négyszáz csapás a legjobb példa, amiben nagyon sok önéletrajzi elem van. Ha nem tudnám, hogy Truffaut intézetben nőtt fel és hasonló életutat járt be, mint a főhőse, akkor is éreznék valami emberközeli személyességet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt nem kell mindig követni, nem kell, hogy mindig ennyire konkrét legyen. Ebben az esetben (Rossz versek – a szerk.) úgy éreztem, hogy ez fontos nekem, nem tudom, miért, talán valamilyen belső frusztráció miatt. Az emberek általában akkor beszélnek magukról, ha meg akarják nyugtatni magukat, hogy jó helyen vannak, hiába van bennük egyfajta bizonytalanság – a Rossz versek esetében abszolút ez volt az indíttatás.

Összesen 20 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tango47
2019. június 30. 22:40
A Színház és Filmművészeti egyetem tanára egy interjúban elmondta, hogy növendékei (színház rendezői szakon) nem olvasták még a gimnáziumokban előírt kötelező olvasmányokat sem, ezért ötéves tervet készített velük, hogy mit kellene elolvasniuk a diplomájuk megszerzéséig. Ami hab a tortán, hogy a rendezők osztályfőnöke egy dramaturg hölgy volt. Ez valahogy olyan, mintha a zongora tanár fagottot tanítana. Zenész-zenész jelszóval.
tango47
2019. június 30. 22:40
A Színház és Filmművészeti egyetem tanára egy interjúban elmondta, hogy növendékei (színház rendezői szakon) nem olvasták még a gimnáziumokban előírt kötelező olvasmányokat sem, ezért ötéves tervet készített velük, hogy mit kellene elolvasniuk a diplomájuk megszerzéséig. Ami hab a tortán, hogy a rendezők osztályfőnöke egy dramaturg hölgy volt. Ez valahogy olyan, mintha a zongora tanár fagottot tanítana. Zenész-zenész jelszóval.
karaulu
2019. június 30. 18:08
Nagyon tetszett, a 40-es 50-es generációnak javasolom megnézni. Könnyesre röhögtem magam a poénokon.
bunko_jobbos
2019. június 30. 15:33
"az elmúlt évek legemlékezetesebb magyar filmjei közé tartoznak" Az azért jó, hogy nem írták le, hogy a legjobb filmjei közé tartoznak, mert az nem lenne igaz. Nem tudom, hogy pl. az Aurora borealist miért nem reklámozzák annyira, pedig az utolsó 30 év legjobb filmje. Még most sem szabad bírálni a szovjet csapatokat?? Vagy mi? Mert az agyon dicsért szarvasos film sem volt hozzá mérhető.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!