A testpolitika diktatúrája

2018. május 9. 10:21
Almási Miklós
168 Óra

Nincs hatalom, amely le tudná állítani őket. Csontváz a divat, és kész.

„Tegnap, barátnőm, negyvennyolc kiló, panaszkodik, hogy nem mer lemenni az uszodába, mert kövér, és cikizni fogják. Az ő barátnője, igaz, hetven kiló, pszichológushoz jár, mert totálkáros az önképe, fogyózik, de hiába.

Most ez van, nem lehet csak úgy, lógó hassal flangálni az uszodában. A test divattárgy lett. Aki nem sovány, az megnézheti magát. Kicsivel több a combokon, és máris leszólják, »hülye dagadt«. Pasi tépi magát a fitneszteremben, mert tegnap harminchárom dekával többet mutatott a mérleg, a személyi edzője lebarmolta, most aztán izzad, mint a ló. Nő, ugyanott, a személyi edzőjének, »nem-e lehetne-e átvinni a fenéktöbbletet a felsőtestre«. »Nem«, mondja álmos képpel a personal coach.

Azért rémes, hogy nemcsak a ruhaformákat parancsolja a divat, hanem ami alatta van, a testet is formázná, illetve követeli, hogy milyen legyen. És büntet, ha nem olyan. Közröhej leszel állítólag. Van persze, aki tojik az egészre, úgy viseli a testét, ahogy neki jólesik.

Mondják, ilyen a közvélemény, a divat nem néz sem istent, sem embert, változik, és aláveti a gyengéket. Több éve folyik a háború a divatlapok, a kifutókat működtetők, másfelől a kritikusaik között, hogy ne alkalmazzanak 13 éves, ruhaakasztó-soványságú, száznyolcvan centiméteres lányokat, mert tönkreteszik őket, és olyan nyomást hoznak létre, amely tömegeket nevel egészségtelen mániára. De nincs hatalom, amely le tudná állítani őket. Csontváz a divat, és kész.

Ez már nem divat, hanem testpolitika. Nem olyan közvetlen diktatúra, mint amilyet a politikában látunk, a képek, a sorok, a suttogások és a sikolyok között terjed, de legalább olyan kegyetlen. Mert bár a testünket faragja, a lélekbe hatol.

Kisebbrendűségi érzést szuggerál, szégyenérzetet, lelkiismeret-furdalást. A depresszió többek között ezért is lett népbetegség, csak a társadalom nem akar róla tudomást venni. »Eh, mit, rosszkedve van, majd elmúlik.« Nem múlik el, tudjuk, ma már óriási irodalma van, csak épp a közvéleményt nem tudja átformálni. Egy halálos betegséggel játszik a karcsú, negyvenöt kilós nőideál meg a kockás hasú férfiszépség, melyek mellett mindenki más társadalmi selejtnek vehető. Legalábbis így kell önmagára néznie.

A kifutót körbeülőknek két csoportja tapsol a csontvázaknak. Hatvan és a halál közti hölgyek sok smukkal, és középkorú férfiak, akik azt lesik, hol buggyan ki egy fél fenék a textilből. Közben a ruhafogasra méretezett modellek napi fél uborkán és egy deka sajton élve tengődnek. Jól keresnek, de hajtják is őket. A modell sajnos életmodell is. A tinik inkább anorexiásak lesznek, de ilyen ruhaakasztók akarnak lenni, aztán anyuka viheti őket orvoshoz, ami nem is elég, mert pszichiáter is kell. A dagikat meg kiutálják az osztályból.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
vissza a teljes nézetre