Az ebédlőasztal

2018. július 31. 08:01

Korzenszky Richárd OSB
Vendégszerző

Nincs időnk arra, hogy asztalhoz üljünk. Mert mindannyian a magunk útját járjuk.

Gyerekkorom szép emlékei közé tartoznak azok az alkalmak, amikor együtt volt a család. Édesapám úgy tudta intézni a munkáját, hogy ebédidőben otthon tudott lenni. Az iskola is olyan volt – hogyan, hogyan nem, sokan ma alighanem el sem tudják képzelni –, hogy ebédidőre mi, gyerekek is hazaértünk. Igaz, volt tanítás szombaton is, a „szabad szombat” nem létezett sem az iskolában, sem a munkahelyen. Ennek az volt a következménye – pontosabban: az volt a természetes, hogy hatodik óra az általános iskolában ismeretlen volt. Meg az is, amit úgy hívunk, hogy „nulladik”, aminek (ne haragudjanak, hogy kimondom a véleményemet) – szóval a „nulladik” órának nem sok értelme van. Mert mindenki álmos, alig figyel valaki. Meg a hetedik órának sincs semmi értelme – akkorra már nem tud figyelni senki. Felnőtt se, gyerek se.

De nem az iskolai órarendről akarok beszélni, hanem arról, hogy ebéd időben együtt volt a család. Néhány évig egy asztalnál ültünk mi, gyerekek a szüleinkkel, édesanyám szüleivel: nagyapával, nagymamával, és ott ült még anyám nagyapja, a mi dédapánk.

Volt egy nagy, ovális asztal a szobában: úgy hívták, hogy ebédlőasztal. Ha vendég volt, ki lehetett húzni, s akkor is elfértünk.

Az ebédlőasztal a családnak valamiképpen a központi helye volt.

Nem csak akkor, amikor étkezéshez terített édesanyám. Akkor is, amikor a társasjátéknak kellett a hely. Vagy amikor valami nagyon komoly dologról volt szó, amit szüleink velünk, gyerekekkel meg akartak beszélni.

Ugyanilyen fontos volt a falusi házakban az a sarok, ahol pad volt a fal mellett, a négyszögletes asztal másik két oldalán meg székek. Lámpa lógott fölötte, és körülülte a család. A családi kör...

Aztán elmúltak az évek. Az évtizedek.

Megváltozott a világ. Megváltozott az élet. Panelházakat gyártottak, előre elkészített beton elemekből. Ebédlőasztalnak ezekben az épületekben már nem volt hely. Legföljebb a konyhában egy kis étkező-sarok. De olyan asztal, amit kényelmesen körül lehetne ülni, olyan asztal ezekbe a lakásokba már nem fért be.

Hány családot ismerek, ahol szinte soha nem ülnek egy asztalhoz a szülők és a gyerekek!

Gyorsan kikapnak valamit a hűtőből, beteszik a mikróba, majd ki-ki eszik, ahogy éppen ideje van vagy a kedve tartja. Még vasárnap vagy ünnepnap is.

Egy szónak is száz a vége: jaj annak a családnak, amelyiknek nincs közös asztala. Jaj annak a közösségnek, amelyik nem tud legalább vasárnap vagy ünnep alkalmából leülni a megterített asztalhoz. Jaj mindazoknak, akik kidobják az ebédlőasztalt, mert fölöslegessé válik. Fölösleges – vagy azért, mert hárman elférnek egy kicsi asztalnál is. Vagy fölösleges azért, mert nincs időnk arra, hogy asztalhoz üljünk. Mert mindannyian a magunk útját járjuk. S ahányan vagyunk, annyi felé megyünk.

Bocsássák meg, hogy Tompa Mihály sorait idézem: „Pusztulunk, veszünk, / S mint oldott kéve, széthull nemzetünk.”

 

vissza a teljes nézetre