Pán Péter-szindróma

„Sosem növök fel” – a modern kori Pán Péterekről

2018. október 10. 15:58
Székács Zsófia

Pán Péter a mesebeli kisfiú, aki az elveszett fiúk között él Sehol-szigeten, repül, kukorékol, tündérekkel barátkozik és kalózokkal harcol. Karakterével nem csak a mesékben találkozhatunk. A nyugati társadalomban egyre elterjedtebb ugyanis azoknak a felnőtteknek a száma, akik a mesebeli figurához hasonlóan nem tudnak vagy nem akarnak felnőni. Székács Zsófia pszichológus írása.

Biológiailag felnőttek, de mégsem képesek maguk mögött hagyni a kamaszkort. Karrierjük nem halad, kapcsolataik nem fejlődnek. Gyakran szüleikkel vagy a szülők pénzéből élnek. Koruk alapján már önálló családot alapíthatnának, de képtelenek a felelősségvállalásra, érzelmileg gyakran éretlenek, viselkedésük gyerekes. A Pán Péter-szindrómát az Egészségügyi Világszervezet egyelőre nem tekinti pszichológiai zavarnak vagy mentális rendellenességnek, mégis egy olyan jellegzetes elakadásról beszélhetünk, ami egyre elterjedtebb a nyugati kultúrákban.

Általában 25 év fölötti fiatalokról van szó, akik elakadtak a tanulmányaik befejezésévével, nem tudnak előrébb lépni párkapcsolataikban és csak álmodoznak arról, hogy egyszer majd megtalálják a tökéletes hivatást, ahol kevés munkával sok pénzt és elismerést kaphatnak. A felnőttlét gondokkal és felelősségekkel terhelt világa ijesztő számukra, szívesebben élnék továbbra is a tinédzserek vagy a fiatal egyetemisták életét. Életvitelük sokszor zavarba ejti és megijeszti a szülőket. Az idősebb generációk tagjai gyakran úgy vélik, hogy ezeknek a fiataloknak a viselkedése mögött lustaság, puhányság és érdektelenség áll, de az esetek nagy részében félelmek és hiedelmek akadályozzák őket az előrelépésben.

Visszájára fordult szülői minta

A tanulásban általában kiemelt szerepet kap a modellkövetés. Ez a folyamat azonban a visszájára fordult a Pán Péter Generáció esetében. Míg szüleik hamar elköteleződtek egy hivatás mellett, munkába álltak és komoly erőfeszítéseket tettek a saját és a családjuk fenntartása és jóléte érdekében, addig az újonnan felnőtt generáció

bizonytalanul tévelyeg képzések és karrierlehetőségek között.

A fiatalok az életen át tartó kemény munkát nem követendő példának látják, ez a jövőkép inkább elijeszti őket. A kitartást, az akaraterőt, a türelmet és a munka önmagáért való szeretetét nem sikerült eltanulni elődeiktől, ha szüleikre néznek csak az egészséget is veszélyeztető mindennapos robotot látják, és ezt mindenáron szeretnék elkerülni. A türelmetlenség határozza meg a mindennapjaikat, nem szívesen gondolkodnak olyan karrierben, ami csak hosszú távon hozhat sikert. Ez a türelmetlenség azonban érthető egy olyan sietségre ösztönző társadalomban, ahol az állandósult online jelenlét miatt minden azonnal történik. Már az őket körülvevő világ sem támogatja a „késleltetett kielégülést”, ha nem vagy up-to-date, lemaradsz.

Hiszem, hogy tehetséges vagyok… de nem tudom miben

„Légy kiemelkedő, légy tehetséges! Kerüld a középszerűséget, a kispolgári életet!” Ezek a parancsok uralják manapság a médiát. Ennek a parancsnak megfelelni azonban gyakran nehezebb, mint hinnénk. Kevesen olyan szerencsések, hogy a középiskola befejezéséig rálelnek saját hivatásukra, arra a tevékenységre, amelyben eredményesek, és amit szívesen csinálnak. A többség bizonytalanul áll a továbbtanulás kapujában, gyakran csak szüleik vagy barátaik nyomására indulnak el egy irányba, de mindenképpen próbálnak olyan szakma felé orientálódni,

ahonnan jó keresetet remélnek.

Ennyi motiváció azonban kevésnek bizonyul az eredményességhez. Sokan az egyetem első éveiben jönnek rá, hogy rosszul választottak, nehezebben veszik az akadályokat, mint társaik. Egy fiatal számára, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy különleges és tehetséges, ez komoly krízist jelent. Viszont a szülői és társadalmi nyomás arra készteti őket, hogy bármi áron befejezzék tanulmányaikat, hiszen a diploma kell. Sokan „befékeznek” ebben az időszakban. Külföldre mennek néhány hónapra, passziváltatnak vagy csúsztatják a szakdolgozat leadását. Bár sok fiatal azzal a gondolattal küzd, hogy nem lesz képes lediplomázni, a félelmek általában mélyebbről fakadnak. A valódi akadály a „hogyan tovább?”. Gyakran a jövőbe vetett bizalmatlanság az, ami megállítja őket, emiatt húzzák-halasztják az egyetemi éveket.

A kényelem fogságában

A modern kori Pán Péterek általában olyan családok gyerekei közül kerülnek ki, ahol az anyagi biztonság lehetővé teszi a stagnálást, és a fiatalok hamar beleszoknak a kényelembe. Az életükhöz hozzátartozik egy olyan egzisztenciális stabilitás, amit a szülők kemény munkával teremtettek meg, de a következő nemzedék már sajátjának tekint. A túlvédett fiatalok jó ideig nem kerülnek szembe a külső világgal, így nem alakulnak ki azok a készségek, amik később segítenék a nehézségekkel való megküzdést. Nem tartják be az ígéreteiket, nehezen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, ez konfrontációhoz vezethet mind a személyes kapcsolataikban, mind a munkahelyükön. Nagyon rosszul viselik a kritikát, nehezen kezelik a kudarcot, ezért menekülnek a kihívásokkal teli helyzetek elől. Magánéletükben is inkább olyan emberekkel veszik körbe magukat, akik mellett fenntarthatják kamaszos viselkedésüket. Bár a Pán Péter-szindróma mindkét nem esetében megtalálható, de mégis inkább a férfiakra jellemző. Mivel a felelősségvállalás és az elköteleződés megijeszti őket, ezért párkapcsolataik még azelőtt felbomlanak, mielőtt igazán komolyra fordulnának, és a szakítás után jóval fiatalabb partnert keresnek, akivel még

nem kell közösen tervezni a jövőt.

Ha van más, aki döntsön

A családterápiás felfogás az egyéni helyzeteket, nem individuális, hanem rendszerszintű folyamatként szemléli, tehát hogy milyen családi/környezeti tényezők segítenek fenntartani egy adott problémát. Így ha a Pán Péter-szindrómát megpróbáljuk eggyel távolabbról szemlélni, gyakran feltűnik még egy mesés szereplő a történetben. Az eredeti mesében Wendy-nek hívták a talpraesett kislányt, aki Péter mellett áll a bajban. Ez a karakter egy olyan női alakot idéz, aki általában a közvetlen családi környezet része, és hajlandó felelősségteljes döntést hozni a másik fél helyett.

A „Péter mögött álló Wendy”

gyakran egy túlvédelmező anya, néhol egy erős és határozott barátnő, aki aktívan dönt és cselekszik fia vagy párja helyett, ám ezáltal el is lehetetleníti, hogy a másik a saját lábára álljon. Ebben az esetben a probléma csak a rendszer egészének megváltoztatásával orvosolható egy családterápiás folyamat során. Ezért ha valamelyik szerettünkön felismerni véljük a Pán Péter-szindróma jellegzetes jeleit, érdemes először végiggondolni: mi magunk hogyan és miért tartjuk benne a szeretett másikat az örök gyermek szerepében?

***

A cikk a Mindset Pszichológia támogatásával készült.

vissza a teljes nézetre