„Az visz előre, hogy mindig van hova fejlődni” – Interjú Horváth Csilla táncoktatóval

2018. november 10. 14:54

Vannak szakmák, amelyek bár mindennapjaink részét képezik és létüket természetesnek veszi a társadalom, mégis ritkán akad lehetőségünk belesni a kulisszák mögé. Miként befolyásolja egy-egy hivatás egy ember személyes életét, önmagához való viszonyát, személyiségét? Ezen egyszerre rendkívüli és hétköznapi hivatások egyike a tánctanároké, akiknek világába ezúttal Horváth Csilla, a ReggaetonDance Tánciskola egyik alapítója és tánctanára segít bepillantanunk. Interjúnk.

2018. november 10. 14:54
Szilágyi Ágnes
Tánctanárként dolgozol, ez a hobbid és szenvedélyed is. El tudnád nekem mondani, hogy honnan ered nálad a tánc szeretete?

Igazság szerint világ életemben imádtam a zenét, főleg ezeket a zenéket, amikre táncolok, tanítok. Úgyhogy adta magát a dolog, hogy amikor hallgattam a zenét, megmozdultam rá, egy idő után felmerült bennem az igény arra, hogy akkor már jól is nézzen ki, amit csinálok.

Hogy lett számodra a tánc hivatássá?

Először munka mellett csináltam, természetesen, heti 1-2 óra volt pénteki napokon. Azután rájöttem, hogy ezzel a heti egy vagy két órával megkeresem azt, amit az irodában negyven órában, úgyhogy Szádi (Szádvári Zoltán – a tánciskola társalapítója és tánctanára; a szerk.) javaslatára, illetve támogatásával otthagytam a hivatalos munkahelyemet és elkezdtem táncoktatással foglalkozni.

Mi segített vagy hátráltatott az indulásnál?

Segítségképp Szádit emelném ki, hiszen ő volt az, aki mindig támogatott, mind a táncos fejlődésben, mind lelkileg. Nehézség az volt, hogy elveszítettem a biztos talajt a lábam alól. Tehát nem volt egy havi fix, biztos, kiszámítható bevétel és ez elég ijesztő, amikor védőháló nélkül mész végig azon a bizonyos kötélen. Szerencsére az elején egész jól elindultak a dolgok, mindig megvolt a szükséges pénz, úgyhogy ezen a kezdeti félelmen hamar túllendültünk.

Nehéz volt ezt megélni belülről?

Nem. Ott volt a párom, aki segített, úgyhogy egyáltalán nem volt nehéz. Voltak nehéz időszakok természetesen, amikor nem tudtuk, hogy miért vannak mindig kevesebben az órán, nem tapasztaltuk még ki, hogy bizonyos időszakokban az emberek kevesebbet költenek táncra, és akkor megijedtünk, de ott voltunk egymásnak mindig. Szerencsére ő is olyan, mint én, hogy megoldást keres, nem kifogást.

Szerencsés, hogy közös a munkakörötök, tulajdonképpen – ez rengeteget hozzátehet a párkapcsolathoz is.

Igen, rengeteget segít, hogy ugyanazokat a dolgokat is szeretjük, a zenei ízlésünk is nagyon hasonló. Nyilván vannak súrlódások, de ezek inkább apró szakmai nézeteltérések egy-egy koreón, de szerencsére nincs nagyobb probléma. Illetve az életvitelünk is ugyanaz.

Ez lett volna egy másik kérdés. Te tulajdonképpen akkor kezded a munkát, amikor más végez és már az óráidra megy lazítani. Te pedig dolgozni mész oda, és napi rendszerességgel este 9-10-ig órákat tartasz. Hogyan hat ez a magánéletedre?

Hogy mondjam, ilyenkor mutatkoznak meg az igazi barátok. Elég rendesen megnyirbálja ez a társasági életet, hiszen csak hétvégére tudjuk korlátozni a találkozást, illetv szerencsére a digitális korban elég könnyű interneten tartani a kapcsolatot. Ilyen szempontból egy kicsit nehéz, de más barátságok alakulnak ki. Olyan emberekkel hoz össze a sors, akiknek hasonló az életvitele. Szerencsére a párkapcsolatomat nem befolyásolta, de ha nem táncossal élnék együtt, akkor valószínűleg nem működne ilyen jól a dolog.

Mi volt az, ami változott benned és segített túljutnod a nehézségeken?

Régen teljesen más személyiség voltam, illetve teljesen más dolgokat hoztak ki belőlem szituációk. Nagyon nehezen barátkoztam, elég zárkózott voltam, ha egy új társaságba kerültem, akkor inkább leültem a sarokba és vártam, hogy valaki hozzám szóljon.

Ezt nehéz elképzelni!

Igen, ezen mind a tánc segített, szerintem személyiségben rengeteget fejlődtem. Most már kifejezetten élvezem, ha a középpontban vagyok, de nagyon igyekszem, hogy mást is hagyjak érvényesülni. Sokkal bátrabb vagyok és másképp nézek a dolgokra. Ha valami elsőre nem sikerül, akkor nekifutok akár ötször-hatszor is, mert megszoktam, hogy a táncban is előfordul, hogy először egy mozdulat nagyon nehéznek tűnik, de ez egy folyamat. Rengeteget segített a tánc abban, hogy sokkal pozitívabban lássak bizonyos szituációkat és el tudjak engedni olyan dolgokat, amikre régebben biztosan rágörcsöltem volna. Kitartásban is fejlődtem. Nem adom fel, és általában véghez viszem a dolgokat, amiket szeretnék.

Változott még valami? Például változott a saját testedhez való viszonyod?

Ez egy nagyon jó kérdés. Igen is, meg nem is. Igen, elfogadtam azt, hogy milyen a testalkatom és sokkal kevésbé hasonlítom magam másokhoz. Mindig azzal foglalkozok, hogy én hogy nézek ki, az én saját stílusomhoz passzol-e és jól érzem-e magam a bőrömben. Viszont azért én is nőből vagyok, sokszor előfordul, hogy esetleg nem érzem jól magam a bőrömben, aminek nem mindig fizikai okai vannak, de ilyenkor kicsit jobban meghúzom az edzéseket, kicsit jobban odafigyelek és visszahozom a korábbi jó formát és minden rendben van újra.

Nekem nagyon megütötte a fülemet, hogy sok személyiségvonást változtattál magadban, például azt, hogy mennyire könnyen barátkozol, ami számodra nem volt természetes. Mennyiben tartod azt lehetségesnek, hogy ez egy nem tudatos „öngyógyítás” volt? Mennyire vágytál te ezekre a személyiségvonásokra, amiket mára már sikerrel kifejlesztettél?

Vágytam rájuk, igen. Amikor fiatalabb voltam, tinédzser, akkor úgy éreztem, hogy abszolút nem vagyok népszerű és a népszerű csajok kiközösítenek. Voltak barátaim, természetesen, de inkább olyan sokat olvasunk, teázunk, filmezünk együtt típusúak, amiket ma már nagyra értékelek, de amikor középiskolában azt látja az ember, hogy a menő lányok körül ott zsonganak a fiúk, ők egyfolytában csak buliznak és shoppingolnak, akkor egy kicsit kirekesztettnek éreztem magam. Talán emiatt is éreztem azt, hogy nehezen barátkozom. Amint elkezdtem táncot oktatni, ezen túl kellett lépni. Az, hogy kiállok az első sorba, mindenki tőlem várja, hogy beszéljek hozzájuk, én adom az instrukciókat – már eleve egy kihívás. A következő kihívás az, hogy meg kell érteni, hogy táncra nem mindig csak a mozgás és a tánc miatt járnak az emberek. Többnyire azért, mert jól szeretnék érezni magukat és ki szeretnének szakadni a mókuskerékből és valamennyire az én feladatom, hogy szórakoztassam őket és el tudjanak vonatkoztatni a munkahelyi dolgoktól, ezért nekem kell kezdeményeznem a beszélgetéseket, feldobni a hangulatot, ha arra van szükség és ezért ki kellett bontakoznom, de valószínűleg mindig bennem voltak ezek a személyiségjegyek.

Volt olyan, amikor arra gondoltál, hogy feladod, hogy abbahagyod az egészet?

Komolyan? Nem. Párszor dühömben mondtam ilyet, amikor nagy volt a nyomás, de kb. öt perc után ez elszállt. Nem tudnám abbahagyni, ez az életem.

Mi visz előre ebben? Azon kívül, hogy ez az életed.

Az visz előre, hogy mindig van hova fejlődni. Nincs olyan, hogy na én akkor most elértem a maximumot és nem is lesz, mert mindig van valami új. Ezeket a táncokat azért szeretem, mert mindig fejlődnek, mindig új zenék, új stílusok bukkannak fel és nincs olyan, hogy megunom.

Milyen érzés számodra tanítani és fellépni? Szoktál izgulni?

Eleinte igen, de most már abszolút nem. Tanításnál egyáltalán nem, sőt élvezem. Fellépésnél sem szoktam izgulni, csak azon, hogy reakciót tudjak kiváltani az emberekből. Magyarországon sajnos sokat tapasztalom azt, hogy nem mernek az emberek örülni annak, amit látnak.

Ezek szerint ez külföldön másképp van?

Abszolút. Külföldön egy sima óra bemelegítésénél megcsinálunk egy mellkaskörzést és üvöltve tapsolnak örömükben. És nem is kell olyan messzire menni, ez pl. Lengyelországban volt, de azt veszem észre, hogy itthon is van némi fejlődés, úgyhogy talán jó úton haladunk.

Szoktál találkozni előítéletekkel? Akár az óra keretén belül, akár azon kívül?

Inkább az órán kívül szoktam, mert akik ott vannak az órán, azok 99 százalékban nyitottak és látják azt, hogy mi a táncot helyezzük előtérbe. Nyilván lehet a twerket is, a reggaetont és bármilyen más táncot is úgy csinálni, hogy az csak vonaglás és magamutogatás legyen, de mi nem ezt helyezzük előtérbe. A twerkkel kapcsolatban rengeteg előítélet van, viszont érdekes, hogy kb. tíz évvel ezelőtt, amikor a reggaeton elkezdett itthon terjedni, akkor arról is sokan gondolták, hogy csak fenékrázás. Manapság már tudjuk, hogy ez egyáltalán nem erről szól. Most a twerkről mondják ugyanezt. Előítéletek mindig voltak, mindig lesznek, de szerintem a twerk is maximálisan ki fogja vívni a helyét a táncvilágban.

A tanítványaidon szoktál látni változást azon kívül, hogy egyre jobban táncolnak?

Látok fizikai változást is. Nem rég egy kedves tanítványom azért jött el, hogy visszanyerje a szülés előtti alakját és másfél hónap alatt sikerült ez neki úgy, hogy heti kétszer jött, egy intenzív és egy kezdő twerkre. Illetve azt veszem észre, hogy egyre magabiztosabbak a lányok. Egyrészt egymással, másrészt velem is egyre nyitottabban kommunikálnak, mernek táncolni a bulikban, másrészt magabiztosabbak akár párkapcsolatról, akár alakuló kapcsolatról van szó. Szóval a magabiztosságot tudnám kiemelni és ez nekem nagyon fontos, mert pont ezen mentem át én is, úgyhogy jó dolog, hogy ezt tovább tudom adni.

Ha már kommunikáció, a konfliktusokkal mi a helyzet? Elő szoktak fordulni akár tanítványok, akár táncosok között?

Tanítványok között nem. Egy-két eset volt, amikor visszahallottam, hogy valaki, aki úgy döntött, hogy valamiért nem jön többet az órára és próbált másokat is rábeszélni, hogy ők se jöjjenek. Illetve voltak olyanok, amikor rivális tánciskolákból próbálták átcsábítani a tanítványaimat. Viszont, amire büszke vagyok, az az, hogy a tanítványaim kiállnak mellettünk. Megmondják, hogy „bocs, de én itt jól érzem magam, otthon vagyok és nem fogok elmenni.” Illetve én alapvetően konfliktus kerülő ember vagyok. Sokszor ér atrocitás olyan szempontból, hogy más táncoktató szid a hátam mögött, de megmondom őszintén, hogy ezeket én többnyire elengedem. Nem akkor közvetlenül, mert akkor felhúzom magam, de általában nem megyek bele ezekbe, mert nem érdemes. Azzal foglalkozom, amit én csinálok, nem érdekel más.

Hogyan kezeled ezeket a helyzeteket? Ennek mentén, van valami rituáléd az elengedésre?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, pont a tánc miatt, hogy van egy kikapcsoló gombom. Ideiglenesen működik, de működik. Amíg más mondjuk elszámol tízig vagy alszik rá egyet, addig én berakok egy zenét, táncolok rá egyet és a zene végére egy kicsit másképp látom. Bosszantanak persze ezek a dolgok, és mint minden érző embernek, rosszul esik, ha szurkálnak a hátam mögött, de nem megyek bele ezekbe, mert nincs értelme, csak rosszat tesz lelkileg és üzletileg is. Ha engem kérdeznek, sosem mondok senkiről rosszat, mindig azt mondom, hogy majd ő eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem, nekem nem tisztem mást kritizálni.

Összesen 3 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Megtalálta
2018. december 05. 11:52
A műfaj is az, kifejezetten női. Többnyire a nők akarnak táncolni, a férfiak nagy része kényszerből csinálja. Vagy mert szexre utazik, vagy mert a párjának igényeit próbálja kielégíteni. Persze mindig vannak kivételek, de a kivételek le vannak sz*rva, a rendszer a lényeg.
nyugatiszél
2018. november 11. 11:55
Twerkelés: ez az, amikor a néger nők úgy rázzák a feneküket, mint a majmok. Most komolyan, mit keres ez a Mandineren? Inkább: https://www.facebook.com/Vadhajtasok/videos/2133659240228668
bagolyköpet
2018. november 11. 10:54
Milyen nőies a nyitókép :/
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!