Mit üzennek nekünk a lefejezett szobrok?

„Töprengek, vajon mi lehetett az elkövető indítéka, aki annak ellenére lépett a pusztítás útjára, hogy tudhatta: a területet immár térfigyelő kamera is őrzi. Valamiféle személyes ellentét, netán bosszúvágy? Településen belüli konfliktus, vagy felekezetközi viszály? Mi lehet az a mély seb egy ember lelkén, ami erre vezeti őt, az a sebzettség, ami teret enged a gonosznak és így ölt formát? Kiengesztelődésre van szükségünk – első lendülettel azt írnám: jobban talán, mint valaha, de hát a magyar történelem és a személyes tapasztalat egyaránt arra int, hogy inkább úgy fogalmazzak: mindig és őszintén. Szívből jövő kiengesztelődések formálhatnak újjá ugyanis emberi kapcsolatokat és közösségeket, településeket és felekezeteket, újíthatják meg a keresztény egységtörekvést és missziós lelkületünket. Minden a kiengesztelődéssel kezdődik! Egymással kiengesztelődve erősíthetjük meg igazán családjainkat, közösségeinket, nemzetünket.

Előfordulhat az is, hogy ami történt, egy ateista segélykiáltása (ő talán büszke erre a segélykiáltásra, elég baj az neki!), amit meg kell hallanunk. Egyáltalán nem acsarkodva, nem mindenféle rosszat kívánva az elkövetőnek, sokkal inkább a jót: a megtérés és megbékélés kegyelmét. Ez nem zárja ki, hogy az igazságszolgáltatás működését szükségesnek tartsuk, de nem súlyos büntetést kell kívánnunk az elkövetőnek, hanem lelkének javát.

Az itthoni ateistákat egybegyűjtő csoport örömét fejezte ki a rongálás láttán, sőt, meglehetősen provokatív módon még a keresztényeket minősítette »erőszakos kisebbségnek« (éppen az a csoport, amely bő két éve a harcos ateizmus programját hirdette meg). Legyünk elnézőek velük, hiszen a látóhatár alsó peremén minden erős megszólalásra szükség van annak érdekében, hogy destruktív harcuk elérje a média ingerküszöbét. De legyünk józanok is egyben: a harcos ateizmus az értékeinket veszi célba, és sokkal kevésbé szobrainkat, mint lelkiségünk társadalmi vetületét. ”

***

Nyitókép: Bese Gergő atya felvétele