A tisztán látó tenyérjós

Oláh Dániel írása a Mandiner hetilapban.

Kevesen gondolnák a 20. század talán legnagyobb közgazdászáról, John Maynard Keynesről (1883–1946), hogy miközben megújította a közgazdaságtant, egy életen át elemezte az emberek kezének méretét, alakját és más jellemzőit. Az utókor egyetemi világa ritkán idézi fel, hogy egyik hőse a kirognómia híveként a tenyérjóslást űzte hobbiként, és találkozásai alkalmával elsőként partnerei kezét vizsgálta. Így volt ez az első világháborút lezáró versailles-i békekonferencián is, ahol Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökkel találkozott, és megállapította, hogy a politikus ügyes és erős kezű, de a keze nélkülözi az érzékenységet, a finomságot. A harmincas éveiben járó tőzsdei mágus, kormánytanácsadó és egyetemi oktató elkeseredetten nyugtázta, hogy Georges Clemenceau francia elnök kesztyűt viselt.

Világhírt azzal szerzett a brit lord, hogy könyvben írta meg, miért tartja végzetesen elhibázottnak a versailles-i békerendszert. Az 1919. december elején megjelent A békeszerződés gazdasági következményei szakmai kötetnek indult, és először csupán ötezer példányban adták ki. A szerző meglepetésére aztán kiderült, nem csak őt háborítja fel a szövetségesek magatartása. Az óriási érdeklődésnek köszönhetően könyve hat kiadásban, több mint százezer példányban kelt el rövid időn belül. Érdekes egybeesés, hogy a magyar küldöttség éppen azokban a napokban kapott meghívást a konferenciára, amikor a mű napvilágot látott.

Keynes a brit kincstárat képviselte tanácsadóként a békekonferencián, már 1915-től ugyanis vezető pozícióban segítette országa háborús gazdaságpolitikai erőfeszítéseit. 1919 májusában levélben írta édesanyjának: elborzasztja, ami Versailles-ban folyik. Június 5-én benyújtotta lemondását David Lloyd George miniszterelnöknek, és otthagyta a konferenciát – hogy aztán megírja nagy sikerű könyvét. Az 1919. június 28-ai aláíráson már nem is vett részt, mert nem értett egyet azzal, hogy a 231-es cikkely a háború és az okozott károk gazdasági-erkölcsi felelőseként Németországot nevezte meg, megalapozva ezzel az irreális jóvátételi igényt.

A béke, amely háborút szít

A közgazdász úgy látta, a győztes hatalmak célja nem a háború lezárása, egy új, működő európai gazdaság alapjainak a lefektetése, hanem a bosszú, a vesztesek pénzügyi-gazdasági megnyomorítása. Keynes – jóllehet, elméletben igazságosnak tartotta volna a súlyos büntetést – amellett érvelt, hogy a jóvátételt Németország nem lesz képes visszafizetni. A britek, valamint a franciák által követelt 120, illetve 220 milliárd dollár helyett meglátása szerint a németeknek 22 milliárd dollárt kellett volna megfizetniük. Nem tartotta okos törekvésnek, hogy a szövetségesek a vesztesekre akarták hárítani minden háborús költségüket és adósságukat, tönkretéve a német és ezáltal az egész európai gazdaságot, egyszersmind ellehetetlenítve a jövőbeli növekedés alapjait. Keynes már ekkor – eltérve kora főáramú gondolkodásától – közérthetően kritizálta az ortodox gazdaságpolitika megoldásait.

Rámutatott, mennyire nélkülözi a békeszerződés a gazdasági logikát, és bírálta az európai kérdésekben ügyetlenül mozgó Wilsont, akit szövetségesei és az üzleti érdekek könnyen eltérítettek eredeti tizennégy pontjától. A jóvátételi bizottságban az amerikai delegáció egy ideig még Keynes álláspontját képviselte, de a kialakuló patthelyzet végül a francia–brit félnek kedvezett.

Amerikai részről nem sikerült felülemelkedni azon a problémán, hogy az üzleti csoportok nem kívánták elengedni európai szövetségeseik háborús adósságait. Utóbbiak pedig egyszerűen minden terhet továbbhárítottak volna Németországra. Az Egyesült Államok eközben védővámokat vetett ki, így az európai országok nehezen juthattak be az ottani piacokra. A béke lényegében teljesíthetetlen jóvátételi kötelezettséget szabott ki a vesztesekre, miközben elvette annak lehetőségét, hogy „ledolgozzák” e terheket. A határokat gazdasági értelemben szinte lezárták, a német erőforrások legtöbbjét – a gyarmatokat, a német területeket, a flottát és a hadsereget – leépítették, lefoglalták vagy elvették. Németországban ekkor nem is állomásoztak külföldi csapatok, a feltétel nélküli megadás békediktátuma mégis dühöt szított. Keynes pedig úgy vélte, a gazdasági ellehetetlenítés helyett az adósságokat és a jóvátételeket inkább újra kellene tárgyalni, és legalább részben el kellene engedni.

A brit lord harca Franciaországgal

„Franciaországnak tehát, a lehetőségek határain belül, az volt a politikája, hogy visszaigazítsa az órát, és meg nem történtté tegye mindazt, amit 1870 óta Németország fejlődése elért. (…) Mindez egy vénember politikája, akinek legélénkebb benyomásai és legerőteljesebb elképzelései nem a jövőt, hanem a múltat tükrözik” – írta Keynes a francia álláspontról. Nem meglepő, hogy a korabeli francia források kritikusan, szinte megvetően szólnak a „németbarát” Keynesről, aki kimondta: a bosszú helyett az érdeknek kell vezérelnie a békefeltételeket.

Pedig úgy tűnik, a közgazdász pontos előrejelzéseket adott: 1921-ben például megerősítette, hogy a békerendszer okozta gazdasági hanyatlás és politikai megszégyenülés oda vezet, hogy a jövőben a hadsereg veheti majd át a hatalmat Németországban, és a növekvő erőszak háborút szülhet Európában. Elítélte, hogy a franciák 1923-ban további büntetésként elfoglalták a Ruhr-vidéket arra hivatkozva, hogy Németország elmaradt a jóvátétel törlesztésével. Elkeserítette, hogy a francia akadémiai közösségben a közgazdaság-tudomány szemléletmódját és eredményeit nem sikerült kellőképpen megértetni. Úgy vélte, a kegyetlen béke arra ösztönzi a német gazdaságot, hogy teljesítőképessége határáig növelje exportját, fokozva ezzel a nemzetközi versenyt, és további feszültségeket keltve a világgazdaságban.

A francia közgazdászokat kevéssé foglalkoztatták az olyan keynesi érvek, mint hogy a békeszerződés egész Európa létét ássa alá, semmit nem tesz a gazdasági helyreállításért vagy a háborús felek jó szomszédokká tételéért és az újonnan létrejött államok stabilizálásáért. Az sem hatotta meg őket, hogy a brit közgazdász szerint a kialakuló feltételek a francia és az olasz közpénzügyeket sem segítik fenntartható pályára terelni, ráadásul Németország szinte adósrabszolgává válik – márpedig az eladósodásra és a jóvátételekre épülő nemzetközi pénzügyi rendszer nem lehet tartós.

„Ha tudatosan Közép-Európa nyomorba döntésére törekszünk, akkor – merem állítani – nem marad el majd a bosszú sem. Akkor sokáig semmi sem odázhatja el a reakció erői és a forradalom kétségbeesett megrázkódtatásai közötti polgárháborút, amelynek fényében eltörpülnének az utóbbi évek német háborújának borzalmai, s amely, bárki legyen is a győztes, szét fogja rombolni nemzedékünk civilizációját” – fogalmazott Németország és szövetségesei, Közép-Európa államai megtörésével kapcsolatban. A politikai értelemben liberális, a gazdaságban pragmatikus közgazdász pontosabb előrejelzést adott, mint a politikai vezetők, kijelentve, hogy a „karthágói béke” nyomában békétlenség és háború következik. „Európa gazdasági helyzete addig nem javul, míg a versailles-i békét revízió alá nem vesszük” – vélekedett.

Francia közgazdászkörökben népszerű volt az a meglehetősen egyszerű gondolat, miszerint a problémákra megoldást jelent, ha valaki más fizeti meg a számlát. A francia gondolkodók nemcsak támogatták a párizsi békéket, hanem némelyikük – például a diplomata Georges Biard d’Aunet – szerint a német bűnök még nagyobb jóvátételt indokolnának. Charles Gide közgazdász azon kevesek közé tartozott, akik szerint hiba volt elvenni a német gyarmatokat. Ő amiatt aggódott, hogy a túlzó büntetés erőltetett német iparosításhoz és ahhoz vezet majd, hogy Németország új, dél-amerikai és ázsiai piacokat hódít meg magának. A munkásságát nagyrészt Keynes művének bírálatára korlátozó Étienne Mantoux közgazdász 1946-os könyvében azt vetette fel, hogy a brit lord mérgező vitát szított, és ezzel táplálta a németek igazságtalanságérzését, ami újabb háborúhoz vezetett.

Máig vitatott sztárközgazdász

John Maynard Keynes még napjainkban is nagy ellenszenvet vált ki egyes francia kutatók körében. Alain Garrigou és Jean-Paul Guichard, a politológia és a közgazdaságtan professor emeritusai 2019-es cikkükben például franciaellenességgel vádolták a brit világsztár közgazdászt, illetve azzal, hogy „nem titkolt antiszemitizmussal külpolitikai elveiben is a brit elit által széles körben elfogadott, a fajok hierarchi­ájára támaszkodó nézeteket képviselte”. Szerintük attól tartottak egyes országok, hogy a versailles-i béke Franciaország tartós hatalmát hozná el, és Keynes is lényegében ezért igyekezett aláásni – vagyis nemzetközi tudományos tekintélyét politikai nézeteinek elfogadtatására használta. A szerzőpáros a közgazdász nagy sikerű könyvét gúnyiratnak, egyszerű anekdoták sorozatának tartja, és többek között sérelmezi, hogy Ferdinand Foch marsallt francia parasztnak nevezte. A cikk azt a népszerű gondolatot erősíti, hogy Keynes csupán pamfletet írt, amely azt sugallta: mentesíteni kell Németországot attól, hogy balsikerű vállalkozásának árát megfizesse.

A lord, mint írta, nehezen bírta a „forró és mérgező” párizsi levegőt, amely, úgy tűnik, megülte a békekonferencia politikai bosszúra vágyó győztes vezetőinek elméjét – kiszorítva a pragmatikus gazdasági racionalitás szikráit, felbátorítva ellenben a rövidlátó Lloyd George-ot és Clemenceau-t, és háttérbe tolva az egykor nemes, elveit az asztalfióknak megfogalmazó Wilsont. Az amerikai elnök Keynes szerint hiába hirdette ki a pontjait mennydörögve, nem volt semmiféle valós gyakorlati elgondolása, terve, építő ötlete. Ráadásul nem bírt kellő tájékozottsággal az európai viszonyok terén, és elméje is lassan fogott, a helyzetek gyors felmérésére alkalmatlannak bizonyult.

A közgazdász a békekonferencia után talán maga is rájött, hogy a tenyérjóslás mégsem megbízható tudomány: épp az erős kezű Wilson bizonyult könnyen manipulálható személyiségnek, míg a kesztyűt viselő Clemenceau korántsem bánt kesztyűs kézzel a legyőzöttekkel; „sohasem szabad tárgyalni a németekkel, sem kiengesztelni őket – csak a diktátumot értik meg” – mondta. Noha Keynes szerint a francia az összes közül a legkiemelkedőbb volt, aki mindig tudta, hányadán áll társaival, és egyedül neki voltak elképzelései, mégsem vívta ki rokonszenvét. „Párizs lidércnyomás, s a konferencia valamennyi résztvevője rémes volt” – sommázta véleményét.

Címlapkép: AFP