A közösségi média minden korábbinál nagyobb szerepe, elrettentő nemzetközi példák a választások befolyásolására és hazai „független” szereplők aktivizálódása – felvázoljuk az áprilisi választás politikai környezetét, kitérve a külföldi beavatkozás lehetőségére.
Kacsoh Dániel és Kohán Mátyás írása a Mandiner különszámában.
„A pártok imádják a komplikált eljárásrendi kérdéseket, hiszen azok az igazi hatalmi kérdések” – írja tavaly megjelent, Angela Merkel és a Kereszténydemokrata Unió bukásáról szóló könyvében, a Machtverfallban Robin Alexander német sztárújságíró. Az utóbbi két év számos izgalmas választást tartogatott az érdeklődő publikum számára, amelyek minden kétséget kizáróan megmutatták: elmúltak azok az idők, amikor az egyetlen lényeges körülmény a végeredmény volt.
Emlékezetes és fájdalmas példa erre a 2020-as amerikai elnökválasztás, melyen a demokrata Joe Biden a zűrös körülmények között, rendkívül lassan összesített levélvoksokkal legyőzte a republikánus Donald Trumpot: hemzsegtek a választás körül a halott szavazóktól a szavazólapokat gyűjtögető demokrata aktivistákig terjedő gyanús esetek. Mindez ahhoz vezetett, hogy a Reuters felmérése szerint a republikánus szavazók 56 százaléka még májusban is úgy érezte, a demokraták elcsalták a választást – a világ leghatalmasabb demokráciájában tehát példátlan módon a lakosság negyede illegitimnek tartotta a kormányt. Ezen persze nem segített az sem, hogy tavaly januárban az Apple, a Google, a Facebook és a Twitter koordinált akcióban kitiltotta az akkor még regnáló republikánus elnököt és az egyetlen potens alternatív közösségi oldalt, a Parlert. Az ellenzékbe szoruló politikai tábor tehát a közösségi média moguljainak hathatós segítségével a másodlagos nyilvánosságba kényszerült, kisebb felületeken, illetve a Telegramhez hasonló csetszolgáltatókon keresztül próbál kommunikálni.
Paradox helyzet, hogy e tekintetben az Egyesült Államok arra a Belaruszra hasonlít, ahol 2020 augusztusában a 21. század egyik legmocskosabb választása zajlott le. Emlékezetes: Aljakszandr Lukasenka elnök az amerikai és uniós finanszírozással megtámogatott ellenzéket a médiafelületei felszámolásával a másodlagos nyilvánosságba kényszerítette, gyűléseit brutális karhatalmi eszközökkel szétverte, az aktivistákat börtönbe záratta. Az államfő választási bizottsággal kihozatott magának egy nyolcvanszázalékos, semmilyen szavazatszámlálói jegyzőkönyvvel alá nem támasztható, alig néhány állam által elismert végeredményt. Mindez az elnök teljes nemzetközi hitelvesztéséhez és az ország végső elszigetelődéséhez vezetett.
A hazai parlamenti választás előtt nem sokkal világosan látszik a nemzetközi térben az a három bizonytalansági tényező, amely a 21. század harmadik évtizedében a választások tisztaságát veszélyezteti, és a világ számos pontján véres káoszhoz vagy a demokratikus intézményekbe vetett bizalom eróziójához vezetett: a részt vevő pártok eljárásrendi machinációi (e körbe tartoznak a börtönbe záratott belarusz ellenzékiek vagy a levélszavazatokkal kapcsolatos demokrata mozgósítás), a sajtó egy részének célzott ellehetetlenítése (lásd a belarusz hírportálok lekapcsolását vagy a közösségi média amerikai jobboldallal szembeni cenzúráját), illetve az örökzöld külföldi beavatkozás.
Bár a világ Donald Trump 2016-os megválasztása óta előszeretettel beszél a három éven át vizsgált, de soha nem bizonyított orosz beavatkozásról, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a választásokba való beavatkozás elsősorban amerikai sportág. 1796-ban az Egyesült Államok vált először ilyen beavatkozás áldozatává, akkor Franciaország igyekezett diplomáciai nyilatkozatokkal megtolni a franciabarát Thomas Jefferson kampányát a végül győztesként kikerülő John Adamsszel szemben – az USA pedig a szatellitszervezetek közbeiktatásával végzett beavatkozás francia művészetét a hidegháború idejére kitűnően integrálta külpolitikai eszköztárába. Már történelmi tényként kezeljük, hogy ez idő tájt az amerikai titkosszolgálat egyre-másra hekkelte meg a latin-amerikai választásokat, hogy leváltsa a szuverenista baloldali vezetőket: 1950-ben Guatemala, 1970-ben Chile, 1990-ben pedig Nicaragua került sorra.
A hidegháború után Oroszországban is érvényesülni tudott a washingtoni akarat. A katasztrofális gazdaságpolitikájával országát még jobban legyengítő, a NATO terjeszkedését eltűrő Borisz Jelcin elnök 1996-os újraválasztásában rengeteget segített amerikai kollégája, Bill Clinton azzal, hogy személyesen járt ki egy tízmilliárd dolláros IMF-hitelt Oroszországnak, melyet aztán a jelölt elosztogatott a kampányban. Az amerikai külügy pénzéből kampányoltak helyi ngó-k Benjamin Netanjahu regnáló kormányfő ellen a 2015-ös izraeli választáson. Az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Hivataltól (USAID) több millió dollár vándorolt a „demokráciaépítésre” felkért helyi Nyílt Társadalom Alapítványon keresztül a legnagyobb macedón ellenzéki párt, a szociáldemokraták környékére.
Régiónkban 2019-ben Ausztriában történt utoljára olyan, a külföldi beavatkozás gyanúját erősen felvető botrány, amely alaposan átrajzolta az erőviszonyokat. A 2019-es Ibiza-ügyben nyilvánosságra került egy felvétel, amelyen Heinz-Christian Strache alkancellár a bécsi főpolgármester-helyettes társaságában tárgyal Ibizán a Kronen Zeitung propagandalappá változtatásáról egy nővel, aki egy orosz oligarcha unokahúgának adta ki magát. Az ügy két irányból vetette fel a külföldi beavatkozás lehetőségét: Strache minden bizonnyal az oroszok segítségét kereste, az áloligarcha, illetve a felvétel készítőjének kilétére pedig azóta sem derült fény, de mind a Die Pressének akkoriban nyilatkozó osztrák titkosszolgálati források, mind Wolfgang Schäuble német parlamenti elnök egy rivális nyugati titkosszolgálat beépített embereinek akcióját gyanítja a háttérben. Az ügy padlóra küldte a Strache vezette Osztrák Szabadságpártot, és a következő választáson véget ért a néppárti–szabadságpárti koalíció.
E példa is mutatja, hogy Közép-Európában a sajtó választások előtti manipulációja gyakran összefügg a külföldi befolyásolási kísérletekkel. Magyarországon a 444-et indulása óta finanszírozza a Nyílt Társadalom Alapítványt és számos észak-európai ország állami szerveit magában foglaló Médiafejlesztési Befektetési Alap (MDIF). A Telex teljes finanszírozása is homályos, egy biztos, az amerikai és a holland külügy bizonyíthatóan pénzelte a lapot, valamint támogatta a portált egy cseh milliárdos is. A Partizán pedig nemrég közel nyolcvanmillió forintot nyert a részben amerikai állami pénzből működő Német Marshall-alap és a titokzatos Demokráciáért és Pluralizmusért Alapítvány pályázatán. Előbbi honlapja szerint 1972 óta működik, és küldetése a demokratikus értékek támogatása mellett a transzatlanti kapcsolatok erősítése is, ennek érdekében oszt támogatásokat. A donorok között szerepel a Soros György által alapított és pénzelt Nyílt Társadalom Alapítványok, illetve több állam, ngo és vállalat mellett maga az Európai Bizottság is. Soros egyébként továbbra is támogat olyan magyar civil szervezeteket, amelyek deklaráltan kormányváltást akarnak.
Lapunk értesülései szerint egy sor jobbikos múltú háttérember segíti Magyar Pétert a szervezésben. Úgy tűnik, egymásra talál a végleg baloldalra sodródott párt hátországának több tagja, és az érdemi szervezet nélküli politikus.
Orbán Viktor győzelmét harsogja a francia Libération.
Meddig juthat az ellenzék új messiása? Hogy alakulnak az erőviszonyok Budapesten? Lesz-e jobboldali fordulat Európában? Heti hírmagyarázat a Nézőpont Intézet vezetőjével, Nagy Gáborral és Kacsoh Dániellel.
Brüsszelben a globalisták, vagy Budapesten a szuverenisták.
A rendőrterror hazánk történetének egyik mélypontja.
Amikor a „haza minden előtt” elkorcsosulva, megszégyenítve a „Család minden előtt”-é válik, ott a bűn marja az egykor volt köztársaság mára beteg testét.
Idehaza több vállalkozás önállóan is azon gondolkodik, miként lehet a fenntarthatóság jegyében fejleszteni, aminek egyértelmű alapja a magyar innovációs készség.
