Szóval igazából nem is séta ez, hanem felvonulás

2021. október 23. 18:39

1956 októbere. Úgy látom, kellemes az idő a képen, az egyetem felől Budára, a Bem szoborhoz tartó emberek könnyű öltözéket viselnek. A tömeg a lengyelekért indult meg. Nyár óta munkások tucatjai haltak meg Poznańban és másutt az utcákon, és őszre igazán nagy lett a baj.

2021. október 23. 18:39
null
Nizalowski Attila

1956. október 23-a van, kedd, 14 óra 21 perc. A levegő hőmérséklete 24 Celsius fok. Száraz, rendkívüli az időjárásunk, legutóbb 1947-ben tapasztaltam hasonlót. Néhány nap múlva, november 3-án viszont már fagyni fog hajnalonként, és havas eső, havazás is előfordul a magasabban fekvő területeken.

A Magyar Népköztársaság fővárosában, Budapesten sétálok szaktársaimmal és ismeretlenekkel. A jaroszlavli kormányzóságban született, mindössze 55 évet élt Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall elvtársról elnevezett körúton csatlakoztunk az egyetemekről kitódult fiatalokhoz és tanárokhoz. Régebben nem így hívtuk ezt az utat, és az unokáim sem így fogják nevezni 1990 után, ilyen értelemben ideiglenes a helyzetem.

Kart karba öltve haladunk, s a fiatalok táblákat mutatnak fel. Vidáman és hangosan, ahogy rakoncátlan, ifjú emberekhez illik.

A legnagyobbra azt írták, hogy üdvözlik a lengyel egyetemi ifjúság harcát a szocialista demokráciáért.

Szóval igazából nem is séta ez, hanem felvonulás. Hónapok óta érlelődött már, hogy összegyűljünk és kifejezzük, másképp akarunk élni. 

*

1956 októbere. Úgy látom, kellemes az idő a képen, az egyetem felől Budára, a Bem szoborhoz tartó emberek könnyű öltözéket viselnek. A tömeg a lengyelekért indult meg. Nyár óta munkások tucatjai haltak meg Poznańban és másutt az utcákon, és őszre igazán nagy lett a baj. Rokosszovszkij szovjet marsall, Lengyelországba kinevezett honvédelmi miniszter jelzésére az egész szovjet vezetőség, Hruscsov, Molotov, Kaganovics, Mikojan, Zsukov és Konyev Varsóba repült, hogy utolsó utáni figyelmeztetést adjon a lázongó, forrongó lengyeleknek. Azok viszont nem engedték leszállni a szovjet vezetőelvtársak gépét. Hruscsov őrjöngött, majd erőnek erejével egy közeli szovjet katonai támaszponton landoltak. Közben Alsó-Szilézia felől szovjet tankok indultak meg Varsó felé, hogy körbefogják azt.

1989 őszén végigjártam ennek az útnak egy részét a jogi kartól az Engels térig. „Aki magyar, velünk tart!” – skandáltam én is. Akkoriban, ha délután kijöttem az előadások után, bármerre is fordultam, biztos, hogy belefutottam valami felvonulásba. Hol jobbra mentünk, hol előre, hol meg balra, mielőtt hazatértünk volna megvacsorázni.

A kép hátterében fiatal férfiakat látok táblával. Izgatottak, ahogy a biológia azt százezer év óta rendeli mindig, ha férfitársaság gyűlik össze. Pezsgő hormonok áramlanak fel-le az ereikben, feszültségüket tréfálkozással, vidám lökdösődéssel vezetik le a fegyelmezetlenebbek. Ám nem vadászaton járnak valami erdőben,

nagyon is rendezett, civilizált a külsejük.

Általában nem bánom az idő múlását. Valamit azonban sajnálok a gyerekkoromból veszni látni. Az öltönyös, nyakkendős férfiak képét, akiknek fényesre tisztított, csillogó cipőik keményen koppannak a bazalt köveken. A csinos kosztümben ridikült tartó, szépen fésült asszonyok látványát, ahogy óvatosan lépnek magassarkúban a villamos rácslépcsőjére. Manapság, ha körülnézek, fiatal és öreg, nő és férfi, mind fekete nejlonban, tornacipőben jár.

*

Mint minden reggel, úgy ma is megvettem a Szabad Nép legfrissebb számát hatvan fillérért nyugdíjas férjem számára. A mai napra a XIV. évfolyam 295. száma jutott. Belelapoznom nem szabad, mert akkor férjem már nem leli úgy a kedvét benne, mint amikor még ropogós, friss, illatos, lapozatlan a papír. Így hát csak a címlapot olvashattam délelőtt, míg kolléganőimmel izgatottan vártuk, hogy 14 órakor a Rádió végre bemondja, a Párt mégiscsak engedélyezi a 15 órára meghirdetett gyűlést a Bem szobornál.

A vezércikk Új, tavaszi seregszemle címmel arról szólt, hogy gyűlés követ gyűlést az egyetemeinken. A felszabadulás utáni gyűléseken azonban a diákságnak még csak egy kis hányada vett részt a szocializmus híveként a marxista világnézet birtokában. Közvetlenül a felszabadulás után még jelentős erői voltak a burzsoá reakciónak az egyetemeken, s a munkás- és parasztfiatalok még csak néhány százalékot képviseltek az egyetemi statisztikákban…

Eddig olvasom, mert máris zúg a fejem a maszlagtól.

Fotó: Lázár Árpád (1932-2001)
Fotó: Lázár Árpád (1932-2001)

A lap közepén, vastag keretben a szerkesztőség táviratát találom, melyet „Kedves Elvtársak!” megszólítással a Trybuna Ludu szerkesztőségének címeztek. Az üzenetből megtudom, hogy a Szabad Nép munkatársai és szerkesztőségének dolgozói együttérzéssel és örömmel figyelik azt a nagyszerű harcot, amelyet a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának vezetésével a lap újságírói és az egész lengyel nép vív a szocializmus építéséért, a demokratizálásért, hazájuk szuverenitásának erősítéséért, Lengyelország és a Szovjetunió közti barátságnak a proletár internacionalizmus elvei alapján való megszilárdításáért, valamint hogy a szerkesztőség kollektívája további sikereket kíván a kedves elvtársak harcához, hazájuk és a nemzetközi munkásmozgalom javára.

*

Elsőként a fiatal nő begombolt, takaros inge és rendezett frizurája fogott meg a képben. Valamikor úgy mondták, hogy az átkosban, az ötvenes években mindenki nélkülözött. Sütemény helyett zsíros deszkát ettek a gyerekek cukorral, és férfi és nő pufajkát vagy lódent hordott. A kádárizmus lényege az állandó összehasonlítás volt. A mi és az ők, amiből mindig a régiek, a már nem élők jöttek ki rosszul.

Most meg itt ez a talányos, gyönyörű nő vasalt ingben, nemrég berakott frizurával,

kissé zavartan és visszafogottan, mert a kicsik miatt azért aggódik kissé.

*

Egy rövidke hír szerint a lengyelországi Stalinogród neve ismét Katowice lesz. A mi Sztálinvárosunk, az egykori Dunapentele 1961-ben fog új nevet kapni.

Az oldal tetején a Magyar Írók Szövetsége kövérrel szedett közleményét találtam. Kiderült belőle, hogy tagjai rendkívül nagy örömmel üdvözölik a Lengyelországban, a Lengyel Egyesült Munkáspártban történő eseményeket. Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértenek. Felvonulást, tüntetést azonban nem szerveznek, s ilyet nem is helyeselnek.

Egy másik írás arról tájékoztatott, hogy a Sztandar Młodych, a Lengyel Ifjúsági Szövetség lapja Éljenek a magyar elvtársak! címmel meleg hangú cikkben ismertette a magyar politikai helyzetet. Kihangsúlyozták, hogy Magyarország kétségtelenül olyan ország, amely Lengyelországgal együtt

a sztálintalanítás folyamatában és a népi hatalom helyreállításában az élcsoportban halad.

A magyar kommunisták bátorsága, merészsége és mély eszmeisége felkelti a legmélyebb rokonszenvüket és a legigazabb harci testvériség érzését.

*

Néha eszembe jut a huszonhét évre betiltott Nagyrozsdási eset Sinkovics Imrével, Zenthe Ferenccel, Páger Antallal és a többi jómadárral. Nem a poénok ugranak be, mint a Tanúnál. Hanem, hogy mi volt a terv? Mégis mit képzeltek? Hogy most már akkor mindent szabad dumálni nekik korrupcióról, személyi kultuszról, butaságról és halmaskodásról, csak mert ötvenhetet írtak?

*

Minden nap van újság, s minden napra jut hír, mert azok folyásának sosincs vége. Holnap azonban már nem mindenki lesz köztünk, holnapután még kevesebben leszünk, egy hónap múlva meg már százezrek fognak hiányozni innét. Mondhatnám most, hogy álljunk meg, menjünk vissza, láttam már ilyet, nem tréfadolog az, ami következik. De hát mért is mondanám? Hisz

mennünk kell előre egy emberalakúra formázott vasdarab felé,

melyet a párizsi Hôtel Lambertből egykor hozzánk érkezett emigráns, Józef Zachariasz Bem tiszteletére emeltek, s aki egy nemzedék óta nézi az előtte lassan elfolyó Dunát.

*

A legkülönösebb alak az idős hölgy, kétségtelenül. Kiválik a képből, megelevenedik és engem néz. Nem a nézőt általában, hanem tényleg engem. Látja, hogy ülök a szobában egy különös vetítőgép előtt, látja, hogy egy halk, papír nélküli írógépbe pötyögök. Aztán megszólít a tekintetével, mert a szocialista termelőerők gyors fejlődése ellenére a kor tárgyi viszonyai csak azt teszik lehetővé, hogy a fekete-fehér fotó ezüst-bromid szemcséibe ágyazottan kommunikáljon velem.

- Hát, maga, kedves uram? Magánál milyen az idő? Mi most ott a helyzet?

***

 

Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)

A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.

Összesen 25 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
mokány
2021. október 23. 22:22
Alig egy éve a NATO felhatalmazta az usarmyt korlátlan és bejelentés nélküli közlekedésre Európában . Fordítva nem történt meg .
Orbán Pegazus Viktor
2021. október 23. 19:52
A DK elnöke megint nem hazudtolta meg magát. “Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – idézhetnék Jézus szavait 1956 mártírjai, ha látnák az Égből, mi történik az ő forradalmunk emlékével idelenn. Nagy Imre életáldozata helyébe Révész Máriusz fejsérülése lépett, a Corvin közi ellenállók képe helyett egy kiállított tankot 15 évvel ezelőtt elindító és azzal randalírozó nyugdíjas alakja ugrik fel az ünnep reggelén az egyik vezető hírportálon. 1956 ismét elbukott. Most nem az oroszok verték le. Most a hatalomhazugság, a gyávaság, a joggá nemesített bűn védelme verte le. Na, meg a mindezt lehetővé tevő sok-sok körülmény.
Nagy B. Ödön
2021. október 23. 19:23
Szép írás!
Szófukar
2021. október 23. 19:06
Megrendítően szép írás!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!