Az American Greatness konferenciáján megtartott beszéd

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaink!

Amikor meghallottam a konferencia címét – „szuverenitás vagy behódolás” – rögtön az a kérdés jutott eszembe, hogy vajon hogyan jutottunk el megint ehhez a dilemmához?!

Az 1990-es években mi mindannyian egy úgynevezett fényes jövőben reménykedtünk. Olyan jövőben, amelyben magunk mögött hagyjuk a huszadik század szörnyű totalitariánus rendszereit, és amelyben soha többé nem kell újra a szuverenitás és a behódolás között őrlődnünk.

Most pedig, 2019-ben úgy tűnik, hogy újra eljött a választás ideje (Time for Choosing).

1964-ben a későbbi elnök, Ronald Reagan Barry Goldwatert támogató, híres beszédében ezt mondta:

„Azok, akik szabadságunkat lecserélnék a jóléti állam közkonyhájára, a győzelem nélküli béke utópisztikus megoldását hirdetik. Politikájukat „alkalmazkodásnak” hívják.”

A jelenséget, amit Reagan és a kortárs politikusok az alkalmazkodás politikájának hívtak, most behódolásnak nevezzük.

Persze Reagan beszéde a hidegháború idején hangzott el, amikor a kommunista utópia és a szovjet diktatúra demokráciát fenyegető veszélyei nyilvánvalóak voltak.

A ‘60-as és ‘70-és években viszont - a kommunizmus nyilvánvaló gonoszsága ellenére - sok amerikai politikus azt hangoztatta, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak az úgynevezett békés egymás mellett élés érdekében kompromisszumot kellene kötnie a Szovjetunióval, mert különben a konfliktus háborúhoz, sőt nukleáris „holokauszthoz” vezethet. Reagan ezen vélemények ellen emelte fel hangját.

Az amerikai politikai gondolkodásban van ugyanis két nagyszerű elv, amelyet Reagan is magáénak vallott.

Az első az, hogy ha a békét választjuk a szabadság helyett, akkor mindkettőt elveszítjük.

A második pedig az, hogy mindig az erkölcsileg helyes utat kell választanunk, még akkor is, ha az nehezebben járható, mint a morális romlás buktatóktól mentes útja.

Reagan ebben a beszédében emlékeztette az amerikai nagyközönséget, hogy ha az ország úgy dönt, feladja alapvető értékeit és szabadságát a béke érdekében, akkor nemcsak a hidegháborút veszíti el, hanem mindent, amiért harcolni és élni érdemes.

A hidegháború éveiben az Amerikai Egyesült Államok világítótoronyként mutatta az utat azon nemzetek számára, amelyeknek szovjet hódoltság alatt kellett élniük. Így a későbbi elnök, Ronald Reagan beszéde különös jelentőséggel bírt Közép-Európa népei számára is, annak ellenére, hogy a kommunista hírcsatornák nyilvánvaló okból nem közvetítették azt...

Ronald Reagan személy szerint tett hitet amellett, hogy a Vasfüggöny mögötti országok nem hagyhatók magukra, nem hagyható, hogy egyedül kelljen szembenézniük a sorsukkal.

Tudvalevő, hogy Közép-Európa országainak történelmük során sokszor kellett szembenézniük a behódolás rémével. Mindig volt legalább egy, de általában inkább két vagy három birodalom, amely az ott élők akarata ellenére ki akarta terjeszteni uralmát a régió országaira.

Hazámnak, Magyarországnak ezeréves történelme van. Az elmúlt 500 évben viszont az országnak különféle birodalmak uralma alatt kellett élnie. Először jött az Ottomán Birodalom 1526-ban, majd a Habsburgok vették át az ország irányítását. A XX. században két gonosz birodalom, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió is elfoglalta hazámat, és csak 1990-ben sikerült visszavennünk az irányítást.

Ilyen múlttal nem csoda, hogy a magyar történelem a szuverenitás visszaszerzésére és a behódolás elkerülésére irányuló állandó harc története. Minden nehézség ellenére, a magyarok hol jogi eszközökkel, hol pedig fegyverekkel harcoltak az elnyomó birodalmak ellen.

Magyarországnak ezért az USA-hoz és tulajdonképpen minden más angolszász országhoz hasonlóan sajátos, szuverenitásfókuszú jogi tradíciói vannak. 1222-ben, a Magna Charta után mindössze hét évvel a magyar király kiadta az Aranybullát, amely szerint a nemesség ellenállhat a királynak, ha az az esküjét megszegi, és amely kimondta, hogy a király és az ország közösen birtokolja a szuverenitást.

De a szuverenitás elve még a XX. századi kommunizmus idején is olyan értékes volt a magyar emberek számára, hogy 1956-ban kétségbeesett harcot indítottak a kor legnagyobb hadereje, a szovjet hadsereg ellen. A magyarok tettei Alexander Hamilton szavait visszhangozzák: “A nemzet, amely a veszély helyett a szégyent választja, s kész elfogadni, hogy igába hajtsák, az a nemzet meg is érdemli sorsát.” 1956-ban a magyar emberek bebizonyították, hogy nem érdemlik meg az akkori sorsukat.

Persze mondhatjuk, hogy ez a XX. század történelme volt – mi közünk van ma hozzá?

A Szovjetunió összeomlott az Amerika vezette nyugati világ gazdasági és katonai nyomása alatt. Az elnyomott országok áttértek a nyugati típusú liberális demokráciára. Tehát most már semmi nem veszélyezteti nemzeti szuverenitásukat - gondoltuk...

Ha viszont alaposabban megvizsgáljuk a jelenlegi politikai folyamatokat, szembe kell néznünk azzal, hogy nem volt igazunk. A szuverenitásunk ugyanúgy veszélyben van, mint korábban!

Régebben a szuverén, illetve a hódoltság alatt élő országok területileg jól elkülönültek egymástól. Volt a gonosz náci és szovjet birodalom, és velük szemben állt a szabad világ az Egyesült Államok vezetésével. Ma viszont, bár a liberális demokrácia vált világunk vezető politikai formációjává, a jelek szerint annak a szuverenitást veszélyeztető erők is részévé váltak.

A liberális demokrácia elitje olyan progresszív ideológia rabjává vált, amely magának a liberális demokráciának a lényegét alakítja át.

Vegyük észre: a liberális demokrácia elitje és teoretikusai ideológusokká váltak, akik egy utópiát, egy saját maguk által kikiáltott földi Paradicsomot akarnak megvalósítani.

Meg vannak győződve arról – a korábbi kommunistákhoz nagyon hasonlóan –, hogy a liberális demokrácia kiteljesítésével a történelem végére érhetnek. Így arról is meg vannak győződve, hogy a történelem ebben a küzdelemben az ő oldalukon áll.

Már önmagában ezt is aggasztónak kell találnia minden konzervatívnak, mert ennek a megközelítésnek a következményei rendkívül ijesztőek. Aki azt hiszi, hogy a történelem fejlődése minden körülmény között a saját nézeteinek a megvalósításához vezet, teleológussá válik. A teleológus gondolkodás pedig a történelem és az emberi lét minden aspektusát egyetlen célnak rendeli alá, ami a mi esetünkben a progresszív liberalizmus maradéktalan megvalósítása.

A liberális demokráciák, amelyek egykor a pluralizmust és a különböző politikai nézetek, életmódok és hitek egészséges versenyét hirdették, mára eltávolodtak a gyökereiktől.

Foglyul ejtette őket a progresszív liberalizmus utópiája. Ez pedig komoly kihívást jelent a nemzeti szuverenitás számára. A progresszív liberalizmus ugyanis saját definíciója szerint sem képes független, szuverén nemzetekben gondolkodni. Ugyanazt az utópisztikus ideológiát javasolja a világ minden nemzetének.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban?

A birodalmak visszatérését. De most a birodalmak nemcsak Közép-Európát fenyegetik, hanem a nyugati civilizáció egészét.

Ez a folyamat az Európai Unió – Reagan szavait idézve – „közkonyhájában” is megfigyelhető. Az EU jelenlegi progresszív liberális elitje azért küzd, hogy felborítsa a nemzetállamok és az Európai Unió kompetenciái közti törékeny egyensúlyt. A lehető legtöbb döntéshozatali felhatalmazást próbál a brüsszeli bürokrácia hatáskörébe utalni, korlátozva az EU szuverén tagállamainak mozgásterét.

Igyekezetükkel újraépíteni próbálják az európai kontinens rég elfeledett birodalmait. Ha sikerrel járnak, Európa nemzetállamait távoli, birodalmi központból kormányozzák majd.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ronald Reagan ezzel a sokat idézett mondattal zárta beszédét: „Mi mindannyian randevúra vagyunk hivatalosak magával a Sorssal.” Lehet, hogy 20 vagy 30 éve nem gondoltuk volna, de a jelek szerint Reagan szavai újra aktuálisak lettek.

A mi mostani randevúnk helyszíne talán nem olyan jól felépített és körülhatárolt, mint a hidegháború alatt volt, amikoris az akkori történelmi időknek a versengő szuperhatalmaknak egyfajta monumentalitást kölcsönöztek.

A mi “randevúnk” helyszíne a hétköznapi utca, a naponta mindenki által használt internet, valamint a mindennapok kulturális és politikai szférája.

Mégis hasonló jellegű a dilemmánk, mint akkor!

Újra eljött a választás ideje:

Szuverenitás vagy behódolás?

Biztos vagyok benne, hogy a konzervatívok számára nyilvánvaló a válasz, függetlenül attól, hogy az Atlanti-óceán melyik oldalán élnek.

Ragaszkodnunk kell a kulturális örökségünk megtartásának jogához, a nemzeti szuverenitás koncepciójához, és a személyes szabadsághoz. A behódolás nem opció!

Köszönöm a figyelmüket!”