Virágozzanak odahaza az antifák
Ilaria és társai nem politikai üldözöttek egy diktatúrában, hanem köztörvényes bűnözők, akikre egy jogállamban le kell sújtani.
Az Európai Parlament LIBE bizottsága által megrendezett jogállamiságról folytatott vita rávilágított a kérdés kevésbé ismert vetületére, az uniós intézmények közötti harcra.
"Az Európai Parlament LIBE bizottsága által megrendezett 2020. november 30-i, jogállamiságról folytatott vitán Magyarország és Lengyelország mellett a Bizottság és a Tanács is éles bírálatokat kapott. Az esemény rávilágított a jogállamisági viták kevésbé ismert vetületére, az uniós intézmények közötti harcra.
A LIBE Bizottság 2020. november 30-án ismételten meghallgatást tartott a jogállamiság magyarországi és lengyelországi helyzetéről. A hírportálok ezúttal arról számoltak be, hogy az esemény a szokásosnál kisebb érdeklődést váltott ki. Az Euronews „Belefáradtak az EP-képviselők a jogállamisági vitába” címmel jelentetett meg rövid összefoglalót az ülésről. Az ülés nem is feltétlenül a Magyarországgal és Lengyelországgal szemben elhangzott szokásos bírálatok miatt volt érdekes, hanem azért, mert rávilágított arra, hogy a jogállamisági adok-kapokban a Tanácsnak és a Bizottságnak is kijuthat egy-egy nagyobb pofon. Ennek hátterében a közvélemény által kevésbé ismert, uniós intézményközi harc húzódik meg.
Az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 7. cikke 1) bekezdése szerinti eljárást Lengyelországgal szemben a Bizottság indította el 2017. december 20-án, miután az országot 2016 júniusa óta – azaz gyakorlatilag a PiS kormányra kerülése óta – jogállamisági mechanizmusán keresztül vizsgálta. Ugyanezt az eljárást Magyarországgal szemben az Európai Parlament indította el 2018. szeptember 12-én, amikor elfogadta a „Sargentini-jelentés” néven elhíresült állásfoglalását.
Az érintett országok szempontjából kevésbé meghatározó, hogy melyik uniós intézmény felhívására kerültek lényegében ugyanabba a 7. cikk szerinti eljárásba. Az említett intézmények szempontjából azonban ez már annál inkább jelentőséggel bír. A Lisszaboni Szerződés 2009-es hatályba lépése után az Európai Parlament szerepe jelentősen megnövekedett az uniós döntéshozatalban, azonban az intézmény nem érte be ennyivel. Továbbra is fő célkitűzése, hogy hatalma minden fronton növekedjen, ezért igyekszik a különböző uniós politikai kérdésekben, így a tagállamok feletti jogállamiság-kontrollban is a lehető legnagyobb szerepet kivívni magának.
A Magyarországról és Lengyelországról szervezett viták az elmúlt évtizedben jó lehetőséget teremtettek arra, hogy az Európai Parlament a nemzetközi és a tagállami politikai színtéren is láthatóvá tegye magát. Amíg a két ország ellen nem indultak meg a 7. cikk szerinti eljárások, az EP ráadásul jelentős nyomásgyakorlási potenciállal is rendelkezett, hiszen minden egyes vitában „be tudta lengetni”, hogy ha az érintett országok nem változtatnak politikájukon, megindítja ellenük a 7. cikk szerinti eljárást.
Miután azonban az eljárások elindultak, ez a nyomásgyakorlási lehetőség megszűnt és az EP formális szerepe a jogállamisági vitában lecsökkent. Onnantól kezdve ugyanis, hogy egy tagállam ellen elindul a 7. cikk szerinti eljárás, a labda már a konkurens uniós jogalkotó szerv, a Tanács térfelén pattog. Az uniós alapszerződés világos a tekintetben, hogy az EP-nek nincs szerepe a hivatalos tanácsi eljárásban. Ezt a képviselők rendre fájlalják is, és rendszeresen követelik, hogy az Európai Parlament is részt vehessen a Tanács azon ülésein, amelyen az EP által Magyarország ellen elindított 7. cikk szerinti eljárást tárgyalják. Az EP arra hivatkozva követel magának részvételi lehetőséget, hogy a Bizottság, amely Lengyelországgal szemben indította el a 7. cikket, részt vesz az ezzel az országgal kapcsolatos tanácsi üléseken. Az EP felfogásában ez különbségtételt eredményez a Bizottság és az EP között. A tanácsi eljáráson való részvétel szempontjából azonban jogilag irreleváns, hogy a 7. cikk szerinti eljárást melyik intézmény indította el. Az, hogy a Bizottság részt vehet a Tanács ülésein, míg a Parlament nem, az uniós intézményi berendezkedésből adódik. A Parlament mint a Tanáccsal párhuzamos társjogalkotó a status quo szerint sohasem vesz részt a Tanács ülésein. A Tanács a jogállamisági eljárások esetén sem akar ez alól kivételt tenni, attól tartva, hogy ha a Parlament egyszer beteszi a lábát a tanács üléseire, akkor olyan precedens keletkezik, amely más ügyekben is hivatkozhatóvá válik. Márpedig ez megbolygatná az érzékeny európai uniós intézményi egyensúlyt."