Hol vannak az irgalmas magyaritánusok?

„Ment.

Kifosztották. Megverték. Otthagyták.

Ment. Meglátta. Elkerülte.

Odaért. Meglátta. Elkerülte.

Odaért. Meglátta. Megszánta. Odament. Öntött. Bekötötte. Feltette. Elvitte. Ápolta. Elővette. Odaadta.

Ugye egyértelmű? Ugye egyértelmű, hogy ezek az igék az igeszakaszból mire és kire vonatkoznak? Ugye egyértelmű? Ugye egyértelmű a példázat? Ugye nem kell túlmagyarázni? Ugye nem szorul lábjegyzetelésre? Ugye nem kell hozzá görög-magyar szótár, hogy megértsük aktuális üzenetét? Ugye pontosan értjük, hogy kikről szól? Ugye nem szükséges elemezni, hogy mit is jelent irgalmasnak lenni ma egy irgalmatlanságával látványosan tüntető világ kellős közepén?

Ugye egyértelmű? Vagy jobb lenne egy kicsit tompítani a parabola élét? Jobb lenne felmenteni a papot és a lévitát, hogy bizony ők fontos emberek, meg nem is vették észre igazából, meg nem is az ő dolguk, meg különben siettek, hiszen, mindenki annyira siet? Kérdem én, tudatosan élve a provokáció eszközével: jobb lenne, ha elvennénk az élét a jézusi mondatoknak, és azt mondanánk: mindenki segítsen, ahogy tud, ahol tud, mint a jó cserkész, vagy példás kisdobos, vagy becsületes úttörő, vagy tisztességes jólfésült polgár, és akkor nyugodtan mehetünk haza a vasárnapi ebédre?

Ugye egyértelmű? Vagy az is lehet, hogy nem az. Az is lehet, hogy túl naiv és idealista vagyok, és azt gondolom, hogy a jézusi evidenciák egyik legfontosabbika áll előttünk, miközben sokan meg úgy érzik: Jézus túloz. Jézus csak – hozzám hasonlóan – provokál.

És tényleg meg lehet úszni úgyis, hogy nem veszem komolyan az irgalmas samaritánus példázatát. Csak úgy félkomolyan, ami épp belefér. Ami miatt nem kell feladnom a komfortzónám. Csak úgy félkomolyan, ami még nem piszkolja be a kezem, nem veszi el a drága időmet, nem kezdi ki a begyakorolt, megörökölt, bombabiztos hitemet. Csak úgy félkomolyan, hogy benne is vagyok, meg nem is. Mint a pap meg a lévita. Mint az akkori és mai farizeusok, akiknek semmi és senki sem drága, ha a hatalomról van szó.”