Porlepte Tündérkert: romantika és valóság Erdélyben

„Ha nem csak Kriza János székelyföldi népmese-gyűjteményét, a Vadrózsákat olvassuk, valamint Móricz és Bánffy Miklós nagyszerű Erdély-trilógiáját, hanem beleolvasunk az egyik legnagyszerűbb kortárs prózaíró, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényébe, akkor a régi erdélyi világ eltűnéséről és az új, a régiektől idegen világ megszületéséről is olvasunk – nem pusztán melankolikus, hanem egyenest nyomasztóan pesszimista hangnemben. Székely Csaba Bányavidék-drámatrilógiájában pedig elhangzik a mondat: »Nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.«M ajd kicsivel később lemondóan int az egyik szereplő: »éldegélünk, dolgozunk, s őrizzük a hagyományokat«. Mint a pásztor a juhokat, csak fene tudja, meddig lesz nyáj, munkája a pásztornak és egyáltalán: pásztorkodás. A Bányavidék olyan vidéken játszódik, ami a romantikus falusi, hegyi tájak mellett úgyszintén jellemző Erdélyre, köszönhetően a ceaușescu-i iparosításnak: Nagyvárad, Déva, Arad, Nagybánya mind hatalmas, lepukkant iparkörzetekkel van körülvéve, amelyek szürkék és rondák. Nem épp a nemzet, a haza, a hagyományok magasztos eszményeinek lakóhelyei. 

A gyönyörű belvárosok évszázadokat megélt épületeiről gyakran potyog a vakolat, alig vehető ki, mit akart ábrázolni a töredékében megmaradt stukkó, a színeket kiszívta a nap és a házakat betakarja a szmog fátyla. Tündérkert sokfele alapos nagytakarításra és felújításra szorul. Mintha belepte volna a por és beette volna magát ide a doh. Ilyen Nagybánya, ilyen (a szigorúan nem is erdélyi, hanem bánáti) Temesvár – habár a szecesszió ugye eleve számol az elmúlással, időlegesnek tekinti önmagát. Mégis jó lenne megőrizni az örökkévalóságnak ezt az időlegességet.  Szívszorítóak az elhagyott, széthordott kastélyok – és még mindig jobb, ha épp elmegyógyintézet vagy árvaház működik bennük. 

Erdély így is színes, és aki akarja, megtalálhatja benne a romantikát. Addig jó, amíg van benne. Amikor Erdélybe tartok, suhanok a Nagyvárad–Kolozsvár-országúton, vagy a szilágysági tájon, esetleg a dél-erdélyi autópályán, kivárom a dugókat, kamionokat előzök és gyönyörködöm a tájban Partiumban, Mezőségen, Küküllőmentén vagy épp az ősszel rajzfilmbe illően színes Brassó-környéki utakat rovom, nem érdekel, hogy csak ábránd-e, amit űzök. Nem érdekel, hogy csak a városi ember menekülése, belelátása-e Erdélybe mindaz, amit szeretek benne: a búskomor hajnali népdalok, a rikítózöld tájak, a középkori városmagok, a református templomok, a kolozsmonostori templom, a várak, a kastélyok, a patakok, a bizarr ipartelepek, az esztenák vad pásztorkutyái, akiket csak bottal és a valószínűleg magyarul szót se tudó, román pásztorra való sűrű, könyörgő nézéssel lehet távol tartani. Az arisztokraták, a polgárok és a parasztok nyomai. Nem érdekel, hogy miközben én Erdély közepébe tartok, mások kifele jönnek onnan – és elfele. Nem tudok betelni az egymással ellentétes hangulatok, életek, a romantika és a nyomasztó elmúlás-érzet, reménytelenség és mesebeli tájak okozta feszültséggel – amit feloldani nem lehet, ha pedig megszűnik, az nem fog jót jelenteni.”