Katalónia lerázza láncait?

2017. október 08. 15:57

Elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.

2017. október 08. 15:57
Szegőfi Ákos
Mindset

„Az idők sem reálpolitikai, sem jogi szempontból nem kedveznek a függetlenségi mozgalmaknak – nem mintha lett volna valaha olyan korszak az európai történelemben, mikor egy függetlenségét kikiáltó csoport zökkenőmentesen foglalhatta volna el a helyét a nemzetközi közösségben. Európában a megosztottság, a hatalmi egyensúly megbillenése mindig is lehetőséget jelentett. Ugyanakkor a nemzeti gondolat újraerősödésével, az európai (és amerikai) politika kiszámíthatatlanságával és az izolacionalizmus mint eszme ismételt divatba emelkedésével az időzítés a szokásosnál is szerencsétlenebbnek tűnik.

A spanyolok válságkezelése – mutatnak rá sokan – nemhogy nem sikeres, de egyszerűen béna, már a kezdetektől fogva. Persze lehetne mindezt okosabban, finoman kezelni, de nehéz lenne hirtelenjében rámutatni egy országra, ahol egy kisebbség függetlenedési mozgalmát finoman és okosan tudták kezelni. A tárgyalások csípőből történő elutasítása, a dühös »nem«-ek és »semmiképp«-ek, a fegyverteleneken táncoló gumibotok, az ólom és gumilövedékek, a kisebbség áldozati szerepbe kényszerülése mind-mind a függetlenségi mozgalmak szomorú velejárói. A spanyol kormány ráadásul elzárkózott a mediátori megoldástól, és legfeljebb kétoldalú tárgyalásokban hajlandó gondolkodni. A szuverenitásmentő-reflex valószínűleg inkább eszkalálja a konfliktust, mintsem megoldja – a tapasztalatok szerint nagyon elmérgesedett helyzetben a csoportok szembesítése hajlamos elmélyíteni az ellentétet ahelyett, hogy feloldaná azt. Mi történhet mindennek a végén? Kis cinizmussal azt válaszolhatnánk, hogy minél erőszakosabbá válik a helyzet, minél inkább be akarja vetni a spanyol kormány a katonaságot (ezzel párhuzamot vonva a mostani történések és az 1936-39-es polgárháború közt), annál nagyobb a valószínűsége, hogy Katalónia előbb-utóbb tényleg elszakad.

A többi ország, illetve a szupranacionális szervek hagyományosan fáznak a függetlenedés témájától. Jellegzetes retorikai lépés a mozgalom elítélése, vagy az az óvatosan semmitmondó hallgatás a diplomáciai fronton, amivel a nemzetközi közösség »kivár«, és abban reménykedik, hogy mégsem lesz ebből az egészből semmi. A nemzetközi jog – amit az államok alkotnak és az államok az alanyai – tevőlegesen tehetetlen a témában. Alapnormái között, hogy ne érhesse szó a ház elejét, nevesítve van mind az államok szuverenitásának sérthetetlensége, mind a népek önrendelkezési joga, és a jogászok elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 9 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Senye Péter
2017. október 09. 08:42
Úgy tartják, hogy Norvégia elválása Svédországtól annak idején mintaszerűen békés volt. De egy norvég ismerősöm megjegyezte, hogy a határvidéken harcok is voltak.
BőröndÖdön
2017. október 08. 20:04
Bárcsak Erdélyben lennének ilyen láncok...
annamanna
2017. október 08. 18:20
"ő már szabadnak érezte magát. A cél előtti állapot konfliktushelyzetet teremt és hatalmas energiákat szabadít fel – nem is értette, minek kell még az a pár napnyi színjáték, amikor ő már úgyis a „kintiekhez” tartozik, a „kintiek” kiváltságai vonatkoznak rá, és épp ezért semmi közös nincs benne és egykori rabtársaiban, akik még éveket töltenek majd a rácsokat verve csajkáikkal." Úgy tudom, a büntetés végefelé már adnak a raboknak eltávozást, kimenőt; legalábbis egy ilyen emberrel már biztosan találkoztam életemben, aki úgy mesélt a börtönbeli megtéréséről, hogy még nem volt egészen szabad, csak kimenőt kapott, úgy került el egy gyülekezeti alkalomra, ahol elmesélte a sztoriját, de még nem járt le teljesen a büntetése. Nyilván nem csak neki volt ez az eltávozás megengedve, ez egy bevett/bevált rendszer lehet, fokozatos szoktatás, hogy ne hirtelen szakadjon valaki nyakába az önállóság, amihez talán nem is tud alkalmazkodni. Ha a katalánokra gondolok (miért a legjobb helyzetben levő követel a legtöbbet?) mert nyilván ők vannak a legközelebb ahhoz, hogy képesek legyenek élni egy önálló államiságban, hiszen nem olyan hirtelen, sokkoló változás zúdulna a nyakukba, ami miatt teljesen szétesnének. Pl ha a Krím-félszigeten kikiáltanák az önálló tatár államot, abból semmi sem lenne; vagy ha a négy északkeleti magyar megyében kikiáltanának egy önálló roma országot, az nem működne. Tulajdonképpen Liechtenstein sem működőképes, csak Svájccal szoros szimbiózisban. Románia vagy Ukrajna már most sem tűnik működőképes államnak; mi lenne velük, ha Erdély vagy az orosz kisebbségi területek tényleg elszakadnának? Nagyon gyorsan összeomlanának. Nem Erdély és nem az oroszlakta területek omlanának össze az önállóságtól, hanem az "anyaország". Koszovó sem működőképes önállóan, ugyan miért biztosították számára a függetlenséget? De aki kinőtte a gyámságot, azt miért kellene gyámság alatt tartani? Mindenki felnő egyszer - jobb esetben. Rossz esetben örökre felelőtlen Pán Péter marad. Ahogy az egyéni élet célja a felnőttkori önállóság elérése, úgy nyilvánvalóan egy népcsoport célja is a felnőtté válás, az önrendelkezés, nem? Csak ilyen alapon lehet másokkal egyenrangú módon, bajtársiasan társulni, úgy nem, hogy örökre kiskorúnak, gyereknek (szolgának, csicskának, kihasználható erőforrásnak) nézik.
Tehetős Totó
2017. október 08. 18:10
Katalónia. Európa válasza: katatónia.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!