Magyar Péter bement az ATV-be, és hitet tett a Donald Tusk-féle baloldali modell mellett (VIDEÓ)
A Tisza Párt alelnöke szerint Tusk Lengyelországa minden szempontból „jó és követendő példa” hazánk számára.
Lehet, hogy Horthy kormányzó Magyarországa olyan sziget volt Európában, „ahol kellemetlen és szűkülő lehetőségekkel, de élni lehetett”, ám ez a sziget 1944-ben úgy süllyedt el, mint Atlantisz, dicstelenül.
Horthy Miklós kormányzó lelki üdvéért bemutatni szándékozott – az auschwitzi haláltábor felszabadításának emléknapjára időzített – szentmise apropóján gondolatébresztő vita bontakozott ki a Mandineren, erre kívánok reflektálni néhány gondolattal, különös tekintettel Trombitás Kristóf Beszéljünk a realitásról – kommentár a Horthy-vitához című cikkére.
Úgy vélem, tanácsos lenne némi tisztánlátás egy olyan férfiú történelmi életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit jobbról szerfelett feldicsérik, balról pedig nem csak elvitatják, hanem őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák. Hat összetett állítással kívánok hozzájárulni a közös gondolkodáshoz:
Először is, Kun Béla szégyenteljes bolsevik „tanácsköztársaságának” népbiztosai nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a román királyi hadsereg elől futottak Bécsig; Horthy fővezér darutollasai pedig csak azután masírozhattak be a székesfővárosba, miután a románok elhagyták Budapestet. A versailles-i Trianonban, 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” rögzítette az 1919-ben kialakult gyászos status quót. Sem a Károlyi Mihály-féle baloldali és radikális népköztársaságnak, sem a kommünnek nem volt sem hatalma, sem képessége és ereje ahhoz, hogy változtasson a katasztrofális helyzeten; ám ugyanez érvényes a Nemzeti Hadseregre és a szegedi ellenforradalmi kormányra is.
Másodszor, a néhai kormányzót gyakran éri a vád balról, hogy ő volt a fehérterror szellemi atyja. Ez súlyos tévedés és olyan ítélet, amely meglehetős aránytévesztésről tanúskodik. Horthy antiszemitizmusa és antikommunizmusa korántsem volt egyedülálló jelenség, amiképpen az sem, hogy ezeknek az eszméknek a hulláma éppen 1919-ben tetőzött.
Horthy nélkül is lett volna fehérterror. A fehérterrort ugyanis a vörösterror hívta életre; erre irányuló reakció volt, nem csak Magyarhonban, hanem másutt is. Héjjas Iván és Prónay Pál olyan alakok teremtményei, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor. A háborús vereség szülte zűrzavar, a magyar társadalom végzetes gyengesége és itt-ott megmutatkozó züllöttsége felkavarta az állóvizet és felszínre hozta a legundorítóbb söpredéket, jobbról és balról egyaránt. Noha számtalan idézetet találhatnánk, amelyek a hajdani kormányzó antiszemitizmusát és szűklátókörűségét, felszínes és olcsó irredentizmusát bizonyítják, akik Adolf Hitler és Horthy közé könnyűszerrel egyenlőségjelet tesznek, gondolkodjanak el ezen az 1940-ben kelt levélrészleten.
A kormányzó így írt Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnöknek: „Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a román Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani”.
Harmadszor, Horthy Miklós véletlenek sokaságának köszönhette a főhatalmat, és ebben – úriemberi erényei és háborús érdemei mellett – még angoltudásának is lehetett némi szerepe. Ő volt az egyetlen, aki az angolszász antant-megbízottakkal anyanyelvükön tárgyalt. Legitimisták részéről méltán éri a vád, hogy Horthy megszegte a törvényes uralkodónak tett hűségesküjét és becsapta Boldog IV. Károly királyt. Van ebben igazság, hiszen a megszerzett-kiharcolt hatalomról nem könnyű lemondani. Amikor ilyen erkölcsi választás elé kerül a hatalom birtokosa – aki maga is gyarló ember –, döntenie kell, a hiúságára hallgat-e vagy a tisztességére. Horthy döntésében biztosan szerepet játszott a hiúság – ráadásul az első ízben visszatérő uralkodó a Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjével hízelgett neki –, de nem volt tisztességtelen: helyesen mérte fel, hogy Magyarországon 1920-ra Habsburg-ellenessé vált a közhangulat, s ha enged a királynak, azt kockáztatja, hogy a bosszúszomjas kisantant lerohanja az országot, és ezzel nem csak saját hatalmát tette volna kockára, hanem a maradék Magyarország területi épségét is.
Negyedszer, sokan hajlamosak eltekinteni attól a körülménytől, hogy ez a főhatalom 1920-ra alkotmányossá vált és Horthy kormányzó személye és tisztsége megtestesítette a törvényes monarchiával való jogfolytonosságot.
Őt olyan figurákkal egy lapon említeni, mint Hitler és Benito Mussolini, merő rosszindulatra vall és történelmi vakságról árulkodik. A Horthy-rendszer alkotmányos tekintélyuralmi parlamentáris monarchia volt – mindhárom jelzőn kéretik eltűnődni –, amely szintén nem egyedülálló a maga korában és e földrajzi-politikai térségben. Horthy kivételes méltósággal viselte kormányzói hivatalát; a reprezentatív államfői méltóság és a politikus történelmi felelőssége persze nem ugyanazon érem két oldala. Amikor 1939-ben sor került az első titkos választásra és nyilasok alkották a Képviselőház egyik legerősebb frakcióját, már olyan liberális és angolbarát konzervatív személyiségek is a kormányzó méltóságában – és nem a szabadon választott, népképviseleti törvényhozásban – látták az ország függetlensége, az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a maradék polgári szabadságjogok megőrzésének és védelmének legfőbb biztosítékát, akik korábban inkább kritikával illették őt.
Ötödször: 1938-ra, legkésőbb 1939-re megmutatkoztak a kormányzó szellemi-politikai képességeinek erőteljes korlátjai, s mindazért, ami ekkortól történt, ő is felelős. Az ország megindult a – Sir Winston Churchill fordulatával élve – „csúszós lejtőn”, ahol nem volt megállás. Hitler területi „ajándékaiért” hatalmas árat kellett fizetni: nem csak a második magyar hadsereget és az elhurcolt magyar zsidóság százezreit, hanem a becsületünket. Trombitás Kristóf felteszi a kérdések kérdését: „Nézzük meg Lengyelország helyzetét. A lengyelek a világháború első percétől szemben álltak a németekkel. Küzdöttek, harcoltak, hatalmas áldozatokat vállaltak. Ha valakik igazán és szenvedélyesen náciellenesek voltak és ezért a legnagyobb erőket mozgatták meg, azok a lengyelek. Mit értek el vele?” Nem kevesebbet értek el vele, mint azt, hogy megőrizték hazájuk becsületét! És ez annak ellenére is igaz, hogy Lengyelország a háború után a szovjet érdekszférába került. Az 1939 szeptemberi honvédő háború, az emigráns kormány tevékenysége, a varsói felkelések révén, az idegenben harcoló lengyel katonáknak hála, Lengyelország megőrizte a tartását, és ez nem kevés! Igaza volt Churchillnek: az az ország, amelyik harcban esik el, képes talpra állni. Nekünk a sikeres kiugrásra sem futotta.
Talán egy Mannerheim tábornagy erélyére és tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy hazánk kedvezőbb feltételekkel várja a békét és ne szédüljön bele Hitler halálos ölelésébe, de ellenállhasson Sztálin Vörös Hadseregének is. Ám Horthy kormányzó nem volt államférfi. Ezt a régimódi úriembert a becstelen Hitler könnyűszerrel becsapta. A kormányzónak még 1944. március 19-e után is maradt annyi lelkiereje, hogy a helyén maradjon. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kiszabadítsa hazáját a nácik karmaiból, ám a megszállt országban nem maradt sem kellő hatalma, sem ereje ahhoz, hogy védelmezze az ország függetlenségét és polgárait. Mindazok, akikre a kiugrás során számított – kezdve a tisztikarral, a polgári közigazgatási karral egészen a Vitézi Rendig – elárulták és elhagyták. Talán korábban kellett volna „dobni egy kurucosat” annak érdekében, hogy – a lengyelekhez hasonlóan – emeltebb fővel álljunk talpra.
Végül, hatodszor: nem tudom és nem tisztem megítélni, hogy a kezdeményezők véletlenül vagy szándékosan időzítették-e a tervezett szentmisét épp január 27-ére. Horthy kormányzó ugyanis 1957. február 9-én hunyt el, özv. Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő pedig 2013. április 18-én. Sem a véletlenre, sem a szándékosságra nincs mentség. Akik mégoly halkan is, de felhívták a szervezők figyelmét az időpontra, nem a „baloldali véleményterror” ágensei: a holokauszt nem a baloldal ügye, hanem ugyanolyan nemzeti tragédia, mint Trianon, valamint a nyilas és a kommunista zsarnokságok; Auschwitz pedig Muhi és Mohács után a harmadik legnagyobb magyar temető. Noha a kormányzó leállíttatta a budapesti zsidóság deportálást – és ezt az érdemet nem vitathatja el tőle senki! –, a vidékiek elhurcolását tétlenül szemlélte, korábban pedig szentesítette e magyar állampolgárok tömegeit jogfosztott állapotba taszító törvényeket. Lehet, hogy Magyarország olyan sziget volt Európában, „ahol kellemetlen és szűkülő lehetőségekkel, de élni lehetett”, ám ez a sziget 1944-ben úgy süllyedt el, mint Atlantisz.
A Horthy-rendszer – szemben a szélsőjobboldal vágyaival-reményeivel és a szélsőbaloldal atavisztikus félelmeivel – soha nem támad fel.
Csak a helytelenül értelmezett, blikkfangos szólamok maradtak és a zsigeri gyűlölet; a hatásvadász, öncélú ciráda; a gondolatnélküliség és az olcsó érzelmesség semmitmondó frázisai; a zabolátlan ömlengés és a trágárság vércsevijjogása; a mindent átható vulgarizmus áporodott izzadságszaga. Hát ilyen Magyarországot akarunk?
Jól tudom, hogy olyan korban élek, amikor csakis kisebbségben lehetek ezzel az attitűddel és a véleményemmel, mégis érzek valamiféle rezignált derűt, amelyet Ernst Renan bon mot-ja világít meg a legékesebben: „Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.” Divatjamúlt és talán önsorsrontó módon ragaszkodom olyan eszményekhez, mint az ország becsülete és vezetőinek elvárt tisztessége, a polgári jogegyenlőség, vagy a nemzeti közösség integritása, tekintet nélkül származásra, vallásra és politikai meggyőződésre. Talán nem hiába.
A gazdag magyar múltból tanácsos lenne érdemdúsabb példaképeket választani. Isten nyugosztalja a néhai kormányzót!