Nyírő Gyulától a fasiszta csonka gúláig – A nagy NAT-álvita

Pedagógusi és ellenzéki körökből általános és különösen turbulens felhördülés övezte az újraszabott Nemzeti Alaptanterv megszületését. A szakmai, ki tudja, mennyire reprezentatív érdekképviseleti szervek egymás után adták ki közleményeiket, megtelt a net dühödt kirohanásokkal, és ahogy minden valamirevaló földcsuszamlás esetén, most is burjánzani kezdett egy új hashtag, a #nonat.

Csakhogy a bírálatok többsége erősen félrehord, és roppant szubjektív, átpolitizált ideológiai terepre tereli a vitát. Lehet ugyanis támadni a NAT-ot, ám nagyon nem azért, amiért most teszik.

Először is: az előkészítés transzparenciájának vagy a széleskörű egyeztetéseknek a hiánya miatt jogos kritika illethetné a dokumentumot.

A mostani leghangosabb vagdalkozások azonban nem erről szólnak.

Sokkal inkább arról, hogy a NAT „hazafias szemléletű”, „fasiszta” írókat felvonultató, „korszerűtlen”, „elfogult”, és így tovább. Mármint a magyar nyelv és irodalom része, ugyanis

Mivel a legnagyobb felzúdulást az irodalmat érintő módosítások okozták (feltehetően a nagyközönséget könnyebben felajzza, hogy „Nyírő Gyula” nyilas, mint a fénymikroszkóp használata), ezért és pedagógusi tapasztalatom nyomán most az alaptanterv magyar nyelv és irodalom részét érő bírálatokat járom körül.

Először is közhelynek hat, de igaz: a diák azt fogja leszűrni, megtanulni, amit átadnak neki. Lehet morálteológiai vitákat folytatni egy-egy szerzőről, de amíg az Y, majd lassan Z generáció érdeklődési igénye, impulzusorientáltsága és a pedagógustársadalom konzerválódott tanítási módszerei között fényévnyi távolság feszül, sokkal inkább

Amíg a pedagógustársadalom egy része elutasítja az IKT-eszközök használatát, nem képes elszakadni a frontális, kronologikus és lexikális ismeretekre hangsúlyt helyező tanítási modelltől, amíg nem képes megérteni azt a technikai-szociokulturális közeget, amiben tanítványai mozognak, addig teljesen felesleges a NAT ilyennek vagy olyannak vélt eszmeiségéről vitatkozni.

A fenti hiányosságokról, a tanári pálya továbbra is szomorú alulfizetettségéről, az osztálytermi agresszióról kellene vitázni, de most nekünk a #nonat jutott.

Ha már eszmeiség. Súlyos vádpontként merült fel a NAT hazafiassága is, egyesek már erőltetett nacionalizmust emlegettek. Túl azon, hogy a pedagógus személye, attitűdje, értelmezési struktúrái eleve meghatározzák az értékközvetítést, miért is volna baj, ha valós értékeket lehetne leszűrni a választott kötelező olvasmányokból, előírt szövegrészletekből? A humanizmus, az árnyalt gondolkodás, a szabadságvágy pozitív értékek, a haza szeretete, a minket körülvevő kisebb és nagyobb közösségek védelme, megbecsülése miért ne volna az?

Ugyanígy kikezdhetetlen (kellene legyen) az is, miszerint teljesen jogosan pótol évtizedes mulasztást a NAT azzal, hogy hangsúlyt helyez a határon túli magyar irodalomra.

Ha pedig az alkotókat vesszük, a felzúdulással ellentétben a NAT egyáltalán nem zárja ki Kertész Imre taníthatóságát, ám valóban szerencsétlen, hogy nincs név szerint említve. A Sorstalanság – ami az Index állításával ellentétben nem éppen könnyen befogadható mű – hozzátartozik a kánonhoz, ahogy egyébként a sokat kárhoztatott Herczeg Ferenc is. Az ő szerepeltetése kapcsán a hangsúlyokról érdemes vitatkozni, de arról nem, hogy hiányosságot pótol a NAT Az Élet kapuja beemelésével. 

Kertész említése mellett egyébként nekem Szerb Antal hiányzik, ahogy sajnos Rejtő Jenő vagy a Harry Potter, esetleg Tolkien sincs konkrétan megnevezve – azonban, és ezt fontos látni,

úgyhogy az utóbbiak miatt felesleges az aggodalom.

Teljesen vakvágányon mozognak azok is, akik a „fasiszta írók” ellen tiltakoznak. Egyrészt nincs fasiszta író a felsoroltak között, másrészt rendkívül ingoványos talajra téved az, aki politikai meggyőződés alapján szelektálja az irodalmat, és nem pedig az esztétikai minőség mentén. Ennyi erővel számos olyan alkotót tiltólistára kellett volna eddig is tenni, aki bármelyik embertelen totalitárius rendszerrel kollaborált, vagy akár kifejezte szimpátiáját: Ezra Poundot, Adyt, Móriczot, Szabó Lőrincet vagy épp Babitsot ma antiszemitának ható szövegei miatt kellene kigyomlálni, míg

Ide kapcsolódik az újra felhorgadó Wass-ellenesség is: egy sohasem bizonyított, román koncepciós perben megállapított bűncselekmény miatt stigmatizálják, miközben életműve jól válogatott darabjai bizonyítottan alkalmasak az olvasás megszerettetésére vagy épp a társadalmi-történelmi kontextus elemzésére (nata, pardon, nota bene: a kritikus szövegértésre). Az erdélyi írót körülvevő gyűlöletcunami azért is érthetetlen, mert Wass korábban is szerepelt a NAT-ban, a most kiemelt Adjátok vissza a hegyeimet! kisregénye pedig a kortörténeti háttér boncolgatására is kiváló.

A posztmodern hiányát is felrótták a kritikus hangok, hamisan szembeállítva a név szerint nem említett írókat (Nádas, Esterházy) a tantervben megjelenő Szabó Magdával. Mindeközben ott szerepel Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor, akinek a Sörény és koponya kötete tökéletes példa a posztmodern költészetre, vagy lehetne említeni Gabriel García Márquezt is, ha prózáról van szó.

De amíg érdemi kérdések helyett ideológiai álviták zajlanak, amíg a hazaszeretet értékét kérdőjelezik meg a régi kánonért kánonban sírók, addig marad számukra a száz év magány.