Nincs értelme tárgyalni Vidnyánszkyékkal

„Hétfő este a színműs tüntetésen azt mondta, a jelenlegi struktúrában nem vállalná az osztályvezetést, sőt a »lábát se teszi be az intézménybe«. Van egy olyan olvasata is a kiállásának, hogy akkor majd indít helyette színészosztályt Vidnyánszky embere.

Készítettünk egy negyvenoldalas oktatási anyagot, egy ötéves tanmenetet, amin most végezzük az utolsó simításokat. Még néhány szaktekintélynek átküldjük véleményezésre, majd publikáljuk. Egy ilyen anyagból kiderül, kinek mi az elképzelése arra vonatkozóan, hogyan tanítson színészmesterséget, filmszínészetet, színházcsinálást ennyi éven keresztül, az egyetemi rendszerbe illeszkedve. Ha e mellé bárki más letesz egy hasonló kvalitású anyagot, akkor azt mondom, csinálja ő, hiszen igazolni tudja, hogy felkészült. A legnagyobb probléma ebben az ügyben, hogy a másik oldal részéről semmiféle szakmai érvrendszer nem hangzott el soha. Kizárólag hatalmi és ideológiai érveket hallhattunk. A többi hazugság és koholmány. Ez leleplező erejű.

Szerdán a lemondott szenátusi tagok találkoztak Vidnyánszky Attilával, de a hírek szerint nem közeledtek egymáshoz az álláspontok. Milyen kifutását tudja elképzelni az eseményeknek? Van optimista és pesszimista forgatókönyv a fejében?

Magyarországon optimista forgatókönyvet már nem ír az ember. Bár most, a hallgatóknak köszönhetően talán felcsillant a remény. Apátia van és közöny, félelem és önzés egyvelege, de ezzel kapcsolatban nem ítélnék el senkit. Viszont mintha most megrepedt volna a gránit, a fővárosban ez már eddig is látszott. Ezt a mostani lángot is addig kell fújnunk, amíg lehet. Nem optimista vagyok, hanem idealista, megpróbálok a mostani feladatokra koncentrálni. Reménykedni és bízni, mert ez tart életben. Aki ezt elengedi, gondolom, öregszik tíz évet, szomorú lesz, keserű, és soha nem bocsátja meg magának, hogy nem vett részt a mostani akcióban. Az egész szakmának meg kellene szólalnia.

Nincs már szükség tárgyalásra, ebben egyetértek a hallgatókkal. Évek óta nincs tárgyalás, mindig kész helyzetek voltak, a színházi törvény esetében is. Nincs értelme tárgyalni. Annak van már csak értelme, ha Vidnyánszky Attila hátralép hármat, és belátja, hogy ez egy szakmai kudarc. Belátja, hogy minél tovább húzza az időt, nekik annál kínosabb lesz az ügy. Kívülről egyre világosabb, hogy az egyetlen céljuk: érvényt szerezni a saját hatalmuknak. Aki tényleg tenni akar a magyar kultúráért és ezen belül a Színház- és Filmművészeti Egyetemért, az ne egyetlen személyhez kösse a támogatást. Ahhoz nem kell Vidnyánszky Attila, sem a többi kuratóriumi tag, főleg, ha nem demokratikus úton választották meg őket, a szenátus szakmai ajánlásainak figyelembe vételével. Csak oda kell adni a támogatást. Adófizetők pénzét nem lehet zsarolási alapnak használni. Épület-felújításról beszélünk, talán normális ösztöndíjakról, normális bérekről. Új épületről is volt már szó, persze mindig úgy, hogy »anno ez nem kellett az SZFE-nek«, ami szintén nettó hazugság, sajnos.

Nyáron szórványosan érkeztek szolidaritási reakciók az SZFE ügyében. Most, az egyetemfoglalás óta egyre több egyetemi intézet, tanszék, művészeti szervezet áll ki az egyetem autonómiája mellett. Számítottak-e arra, hogy ilyen jelentősége lesz az SZFE ellenállásának?

Miután kipattant a hír, hogy Vidnyánszky Attila lesz a kuratóriumi elnök, a hallgatók szervezkedni, fórumozni, egyeztetni kezdtek. Nagyon szép volt látni, ahogy a tanári kar eggyel hátralép, ezt morálisan és stratégiailag is helyes lépésnek tartom. A hallgatóknak viszont pokoli nehéz dolguk lett, de megbirkóztak vele. Hogy idáig eljutottak, példa értékű. Erre nagyon kevés önszerveződő közösség képes, és bíztunk benne, hogy ennek lesz hatása. De vannak helyzetek, amik annyira lent vannak, annyira szélsőségesen nincsen mit veszíteni, hogy nem érdekes, mi lesz a tettek eredménye. Egy ilyen végponton voltunk, nem volt a tanárok és a hallgatók akcióiban semmi taktikázás.”