Pünkösdkor mint szélvész és tűzvész mutatkozik be a Nemzet lelke – a Tűzláng mindenkire leszáll
Az emberiség mindig az Isten útjain jár. Akkor is, mikor nem azt az utat tapossa, amit az Úr szán neki. Kozma Imre atya írása.
Egy világjárvány fogságában járjuk végig ezt a keresztutat.
Kedves magyar testvéreim Magyarországon, a Kárpát-medencében, és a nagyvilágban!
Az élet hosszú-hosszú út. Vannak sajátos utak is. Az egyik az, amit keresztútnak hívunk. Az életút fájdalmas állomásait jegyzi, a halálba torkollik, és a feltámadásba vezet. Egy világjárvány fogságában járjuk végig ezt a keresztutat. Segíteni szeretnék abban, hogy lelkileg felkészüljünk a lélekjárásra. Trianon óta az engesztelés magyar sorskérdés.
Az első világháború megváltoztatta a nemzetek sorsát, s ezt a nemzetek arculatának lassú átváltozása követi. A háború sújtotta népek között egyetlen egy sincs, amelynek élete, sorsa annyira megváltozott volna, mint a miénk, a magyaroké.
Gondoljunk azokra, akiket elszakítottak tőlünk. Gondoljunk azokra az intézményekre, amelyeket 1000 éven át magyar lélek alkotott. Gondoljunk arra a fenyegetettségre, amely létünknek feszül. Eddig sohasem tudtuk azt, hogy ennyire útjában állunk másoknak, mint, ahogy most érezzük.
Minket halálra ítéltek, kiszolgáltatva e félelmetes hatalomnak, ami életünkben mindent befolyásol. A haldokló sorsát szánták nekünk, aki ég és föld között lebeg. Az ég nagyon messzi van, de a föld se maradandó otthonunk. A magányos haldoklást zúdították ránk, akitől a többiek elhúzódnak, s magunkra hagynak.
Fát is ácsoltak, mint a bitóra felfüggesztettnek. A fa egyik szára vízszintes, a mindent összefogó horizontális, a másik függőleges, a meredeken magasba, az egyetlen Egyhez törő vertikális. Metszőpontja az emberi szív, azt vágják szét. Arra is figyeltek, hogy az ember erősen odaszegezett legyen, s hogy
Töviskoronát is viselnünk kell, hogy átéljük, a végső fájdalom nem a testé, hanem a léleké, az értelemé. A végén minden egy lándzsában összpontosul, amely átdöfött szívünk vérét ontja. Ez a magyarok képe, magyar sorsunk képe, amit Isten állított szemünk elé Nagypénteken, saját Fiában.
Pál apostol írja a keresztényeknek, hogy ők azok, akiknek a szeme elé állították Jézus Krisztust. (Gal. 3,1) „Ő egyeseknek botrány, másoknak oktalanság, de a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor. 1,23) A mi kérdéseinkre a válasz az Örök Ige, aki maga lett emberré, és mint ember meghalt létünk keresztjén.
Az egyházatyák ezt újból és újból így fejezték ki: Mindent megváltott, amit magára vállalt. Igen, mindent, amit magára vett, megváltott, mert mindez Isten életévé és Isten sorsává lett. Így lett a mi életünk is Isten életévé, a mi sorsunk is Isten sorsává. Magára vállalta az Istentől való elhagyatottságot, a mi elhagyatottságunkat is, tehát közel van az Isten ott is, ahol úgy érezzük, hogy elhagyott minket. Nincs többé fojtogató magány.
Magára vállalta az eredménytelenséget, a mi eredménytelenségünket is,
Magára vállalta a halált, a mi halálunkat is, akkor a halál több, mint elmerülés az üres értelmetlenségbe.
A kitüntető engesztelés, mint magyar sorskérdés, a helyesen értelmezett megváltottságunkból származó szent örökség, amit elsősorban köszönhetünk országalapító Szent Királyunknak, aki Isten előtt vállalt felelősséget népéért, valamint az Árpádházból származó szentek seregének, de legfőképpen Máriának, a Hit Asszonyának, a Magyarok Nagyasszonyának, akinek oltalma alá helyezett bennünket Szent István királyunk.
Amikor létünknek fojtogató úttalanságában elbizonytalanodunk, s mindezt nehéz szó nélkül hagyni, a csendben mégis ezeket a szavakat hallhatjuk: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet, akkor ez a kegyelem csodája, a megváltottság ajándéka.
Amikor a keserűség kelyhének legalját érzi ajkunk, kívül-belül sötétség környékez, a gyűlölet kinyújtott fojtogató kezét a szívükre teszi, s minden veszni látszik, mégis azt mondjuk: Atyánk, kezedben a sorsunk. Ez a magyar sorskérdés igazsága, amely az engesztelés méltóságába emel.
Ha van szó, amely magától értetődően hiteles, akkor ez az! Istennek legyen hála!