Karácsonyi könyvajánló

Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája

| Győrffy Ákos  |

Frédéric Gros francia filozófus könyve hazájában bestseller lett, ami első hallásra gyanút ébreszthet az olvasóban. Amit sokan megvesznek, nyilván csak rossz lehet – szólal meg bennünk a sznobizmus vészcsengője, de ebben az esetben szerencsére nincs szó ilyesmiről. Ez a könyv szabályt erősítő kivétel. E sorok írója a gyaloglás szerelmese, így hát kissé elfogult is a témát illetően. Frédéric Gros esszéiben tágasság van, friss levegő.

Folyton változó felhőalakzatok vonulnak az esszék égboltján, hol ragyog a napfény, hol köd van, és záporok áztatják a tájat. De Gros biztos ismeri a régi turistamondást (nincs rossz időjárás, csak rossz öltözködés), és ezt a mondást képes mindenféle értelemben alkalmazni. Kilép a tájba, fizikai lelki és szellemi értelemben egyaránt.

Azt mondja: „Minthogy gyaloglás közben támasztékunk a föld, ez olyan, mintha energiát merítenénk belőle. Ez az erő nemcsak a lábunkon végigfutó sugárzásként terjed, hanem a keringések egyidejűsége révén is. Amikor elindulunk, a vér bőséges keringésbe kezd. És a világ áramlatai harmóniába kerülnek egymással.”

Rimbaud, Rousseau, Nietzsche és Thoreau alakja bukkan fel az esszékben, ők a maguk nemében szintén megszállott gyaloglók voltak, szellemi és természeti tájak vándorai. Frédéric Gros a gyaloglás filozófiájának a lényegét az átjárások lehetőségében látja, a szellemi horizont tágításában, a járt utak konok elhagyásában. A jelzett turistaútról letérni mindig izgalom, ezt javasolja ez a könyv is: lépjünk be bátran saját életünk valóságos tájaiba.

(Typotex Kiadó, 2023)

***

Brás Cubas síron túli emlékezései

| Leimeiszter Barnabás  |

Egy mifelénk többé-kevésbé ismeretlen brazil író, a rabszolgák leszármazottjaként született, életét akadémiai elnökként bevégző Machado de Assis 1881-ben megjelent művét adta ki idén a Helikon Kiadó, s ez annál dicséreteresebb, hogy egy ilyen megjelenés aligha pályázhat tekintélyes helyre a sikerlistákon.

Sokan talán elsiklanak e Chateaubriand-t idéző cím felett, nem is sejtve, hogy a nyugati irodalom egyik legérdekesebb alkotását takarja: olyasféle előposztmodern antiregényről van szó, ami furcsa módon a regény műfajának megalapozója volt, gondoljunk csak Laurence Sterne Tristram Shandyjére; de az „író halott”, Brás Cubas tökéletesen középszerű életének – szerelmi viszonyainak, politikai és írói pályafutásának – krónikáját olvasva Hamvas Béla Karneválja vagy Witold Gombrowicz Ferdydurkéja is eszünkbe juthat. Mit jelent a síron túli nézőpont? A tisztánlátás lehetőségét, végletes önreflexiót.

Azon illúzió felszámolását, hogy a személyiség azonos lenne azzal, amit az életben önnön lényegeként dédelgetett: a gondolataival, a véleményeivel, az érzelmeivel.

Ezeket, mint „jellemző szóhasználatot, a felszínt, a díszítő elemeket”, csupán felszedi az ember; agya színpadán az iskoladrámától a szalonkomédián át a misztériumjátékig egyszerre sokféle színdarab zajlik. Brás Cubas jött-ment a világban, megélt „félelmet, ami nem volt félelem, fájdalmat, ami nem volt fájdalom, elbizakodottságot, ami nem volt elbizakodottság, végeredményben szerelemtelen szerelmet, mert nem volt benne szenvedély”.

Ez lettem volna én? – röhög kínjában halott hősünk, és magasról tesz az irodalmi elvárásokra, ha már az élet elvárásainak oly balgán aláment. Machado de Assis ragyogó szellemességgel írja körül a condition humaine-t. Mint amikor az emberi kiadások elméletét fogalmazza meg: „Hagyjuk meg Pascalnak, hogy azt gondolja, az ember gondolkodó nádszál. Nem; valójában gondolkodó hibajegyzék. Az élet minden korszaka egy újabb kiadás, amely kijavítja az előzőt, és amelyet kijavít a következő, egészen a végső kiadásig, amelyet a kiadó ingyen odadob a férgeknek.”

(Helikon Kiadó, 2023)

***

Lanczkor Gábor: Szaturnuszi mesék 1.

| Győrffy Ákos  |

Egy francia – Budapesten és Athénban is élő – költő alapította azt a furcsa nevű kiadót, amely nemrég három kötetet jelentetett meg egyszerre. Az egyszerű külsejű, de finom ízléssel elkészített könyvtárgyak közül Lanczkor Gáboré került a kezembe, akinek versvilága amúgy is közel áll hozzám már hosszú évek óta. Lanczkor a kétezres évek közepén tűnt fel markáns költészetével.

Egyéni hangú, kísérletező költő, aki azóta regényeket, tanulmánykötetet is publikált, de számomra elsősorban költőként jelentős. Ez a könyve lírai napló. Napló, de nem abban az értelemben, hogy a szerző a vele megesett napi történésekről akarna tudósítani benne.

A Szaturnuszi mesék 1. idejét másféle tagolás határozza meg. Leginkább az évszakoké, a szellemi és lelki élményeké. Valahogy úgy, mint Márai Sándor naplófolyamában, de mivel Lanczkor költő, a napló nyelve itt egyúttal a költészet nyelve is. Vers és próza kavarog, olykor szétválaszthatatlanul mosódik össze. Ami nem baj, sőt.

Finom megfigyelések a természet rejtett életéről, olykor egy-egy reflexió a nagyvilág híreire, utazások benyomásai, de az alaphang mindvégig ugyanaz: egy rezignált, egyszerre öreg és görcstelenül fiatal ember beszél itt, aki valamit nagyon érteni szeretne, és a megértéshez vezető út számára a megfigyelés már-már rögeszmés pontosságában rejlik.

Vagy legalábbis e pontosságra való törekvés konokságában. Számos emlékezetes képet, részletet rejt ez a könyv, de egészében véve is örömteli, hogy Lanczkor kellő bátorsággal mintegy feltámasztotta a lírai napló nagy hagyományú műfaját.

(Su/curesale, 2023)

***

Hulej Emese: Unoka a Gerbeaud-házból – Edith története

| Farkas Anita  |

Óh, azok a boldog békeidők, amikor még a kerítés is kuglerből volt, a Duna-korzón napsütéses tavaszi délutánokon karonfogva sétáltak a mindenféle rendű és rangú párok, az aprósütemények fadobozokban érkeztek meg az ízléssel berendezett úri szalonokba, az iparkodó cukrászlegények pedig akár egy főváros gazdag, megbecsült polgáraivá is válhattak!

Ilyen volt vagy sem a múlt századforduló időszaka, persze kétséges, de tény, hogy jólesik arra a néhány évtizedre így gondolni, hogy Magyarországot és benne az idén százötven éves Budapestet kis időre csillogó aranyszínbe vonta a történelem. 

Ahogyan jólesik eljátszani azzal a gondolattal is, milyen lehetett beleszületni abba a családba, amelynek a neve ma is fogalom – ha Gerbeaud Emilről magáról ma már nem sokat tudunk is, az általa felépített birodalom nyomokban őrzi a régi fényét. Szólhatna tehát róla, a Svájcból idetelepült legendás cukrászmesterről is Hulej Emese könyve, de a szerző más utat választott, és a híres nagyapa helyett az egyik unokáról mesél.

Nem véletlenül, hiszen a másik ágról is neves felmenőkkel bíró Elischer Edit életútja nem kevésbé regényes, és nem kevésbé példaértékű. Sőt, ennek a minden ízében úrilánynak nevelt, törékeny nőnek a sorsában benne van az egész, a millenniumi álmokat villámgyorsan porig romboló 20. század édes-keserű története.

A nyilasokkal szembeszálló, majd a kommunisták börtöneiben éveket töltő, majd százéves koráig élő Edith alakja „nem csak a jól csengő Gerbeaud név miatt érdemes hát a figyelemre és a tiszteletre”. Hanem saját jogán is, amolyan hétköznapi hősként, aki akkor mutatott erőt és bátorságot, amikor a többség rendre elbukott az egyre élesedő helyzetekben.

A róla szóló könyv ráadásul egyszerre olvasható szépirodalomként és kordokumentumként; az író nem csupán a Gerbeaud-leszármazottak családi archívumában végzett alapos kutatómunkát, hanem számos közgyűjteményben, így az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is.

(Jaffa Kiadó, 2023)

***

Hegedűs Gyöngyi: Lehessen bármi

| Győrffy Ákos |

Hegedűs Gyöngyi a kortárs magyar költészet különös alakja. Sok éve jelen van verseivel folyóiratokban, mégis megfigyelhető a működésében valami fantomszerű. Nem az aktuális és divatos áramlatokat lovagolja meg, sőt, mintha egyenesen ezek ellenében dolgozna. De költészetének tárgya, meghatározó témája már eleve kizárja a könnyű utak lehetőségeit. 

A szerző „eredeti” szakmája orvos, és ahogyan ír, abban is van valami egy precíziós sebészeti eljárás metódusából. Erős fénnyel megvilágítja a gyógyítandó felületet, hogy feltárja a baj okát. Hegedűs Gyöngyi versei is leírhatók így, mindegyik vers egy szikével ejtett bemetszés a bőrön.

A kötetet átjárják a bibliai motívumok, hol rejtve, hol előtérbe helyezve. Nagy témája az ember elhagyatottsága, kiszolgáltatottsága és a kegyelem, a hazatérés lehetőségeinek számbavétele. Sokszor meghökkentő képekkel dolgozik (fotósként is képes ugyanerre), mondatai szárazak, de ez a szárazság itt azt jelenti, hogy semmi felesleges cicoma nincs bennük.

Ez a költészet Pilinszky nyomában jár, mégis öntörvényű, nem borul rá a mester árnyéka. Az érzékenysége, a pozíciója, ahonnan a világot figyeli – ez rokonítja Pilinszkyvel. A metafizikus figyelem, mondhatnánk. 

Pontosan írja Visky András a könyv fülszövegében: „A kortárs irodalomban senki nem fordul ilyen könnyedséggel és frissességgel a tudományos beszédmód felé, közben pedig versei lépten-nyomon a misztika sokféle hagyományával állnak drámai pár­­­beszédben.”

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)

***

Robert Waldinger és Marc Schulz: A jó élet – A világ leghosszabb boldogság­kutatásának tanulságai

| Weisz Teodóra  |

A világ talán leghíresebb, nyolcvanöt éve zajló kutatása a felnőttkori fejlődést vizsgálja: a Harvard Egyetem 1938-ban 724 résztvevővel kezdte, ma három generációval, több mint 1300 leszármazottal folyik a munka. A média időről időre összefoglalja a fő eredményeket, és a tanulság mindig ugyanaz: életünket a kapcsolataink minősége határozza meg, minél erősebbek, annál valószínűbb, hogy boldogan és egészségesen fogunk élni.

A kutatás mai vezetői terjedelmes könyvben részletezték tapasztalataikat azzal a nem titkolt céllal, hogy művüknek gyakorlati hasznát veszi az olvasó. A kibontakozó boldogságrecept persze némileg „amerikai”, megtudjuk például, hogy „mindnyájunknak meg kell találnunk a módját, hogyan használjuk a nekünk kiosztott lapokat”, hogy feladni soha nem érdemes, hogy mindig van idő és mód mély kapcsolatok építésére.

A szerzők üzenetüket bőségesen idézett életpéldákkal, esetleírásokkal erősítik. És persze nem egy hasznos tanácsot is kapunk. A könyv legelején olvassuk: „A jó kapcsolatok egészségesebbé és boldogabbá tesznek minket. Pont.” 

Ha ez ilyen nyilvánvaló, és azt is tudjuk, mi a teendőnk ezért, vajon miért folyik még mindig szakemberek százainak közreműködésével a kutatás, és miért érdemes 430 oldalon át követni a szerzőket? Talán mert mindig megejtő azzal szembesülni, hogy amit az emberi sorsokról megtudhatunk, az mindenkor minden formájában érdekes. Hepiendnek pedig bőven elég, hogy bár az életünket a tervezhetőkön túl számtalan váratlan mozzanat alakítja, minden nehézség és tragédia veszít az erejéből, ha körülvesz minket a magunk választotta közösség.

(Lux Kiadó, 2023)

***

99 év – 99 kép. Fényképek Habsburg Ottó életéből

| Kéri Gáspár  |

Kilencvenkilenc fotográfia: sem több, sem kevesebb az a szám, ami megmutatja számunkra Habsburg Ottó, az utolsó osztrák császár és magyar király utóda, egykori trónörökös hol számkivetett és kalandos, hol pedig a siker és az elismertség övezte életének kilencvenkilenc évét.

A Habsburg Ottó Alapítvány gondozásában megjelent album kevés szóval, főként a képek nyelvén beszéli el egy különleges életút állomásait, feltárva nem pusztán egy jogfosztott trónörökösből lett európai formátumú politikus és polgári gondolkodó életpályáját, de az albumot böngészve maga a 20. század, majd az egyre távolodó ezredforduló környékének pezsgő időszaka válik tapinthatóvá.

Az a ma már történelmi léptékű korszak, amelyben Habsburg Ottó szellemi műve, a páneurópai gondolat realitásba fordult.

A bensőségességet és intimitást sugárzó családi képek, valamint a hivatalos alkalmakkor készült, jelentős részben a harmincezer darabot számláló hagyatékból származó fotók – üvegnegatívok, papírképek, polaroidok és digitális felvételek – együtt adják ki azt a nem mindennapi életutat, vele azt a kivételes személyiséget, melyet a kötet köszöntőjében Habsburg Károly így jellemez: 

„Habsburg Ottó hatalom híján is államférfi volt. Abban az értelemben bizonyosan, hogy nemzetközi tekintélyét nem az őseinek, a történelmi erők játékának, hanem saját alkotó erejének köszönhette.”

(Habsburg Ottó Alapítvány, 2023)

***

Nyitókép: Shutterstock