Bezzeg az én koromban

„Nagyapám kilencszázötvenkettőben járt az én koromban: akkor éppen nem volt szezonja a precíziósüveg-iparnak (sem). Sok minden odalett addigra a családi vagyonból (egy csodaszép Bentley például, amelyben anyámmal bejárták Olaszországot a harmincas években – az útról készített fotókat úgy bámultam kiskoromban, mintha egy mesekönyv oldalait lapozgatnám), de azért nagyapám egészen ügyesen átevezett az ötvenes éveken. Kis üveggyárát persze államosították negyvenkilencben, de a legfontosabb gépeket sikerült kimentenie valahogy, a tudást pedig nem lehetett elvenni tőle – az a kezében meg az agyában volt. Pár évre meghúzódott valami szövetkezetben, aztán, amikor enyhültek a viszonyok, kiváltotta a kisipart, és vígan megélt a két bejelentett meg a három svarc segédjével. A hatvanas évekre jómódú ember lett megint, volt kocsija, villája, öröklakása, beutazta a fél világot, és szalonjában híres festőművészek pompás alkotásai sorakoztak. Kár, hogy végleg levette rólam a kezét, amikor nemet mondtam az üvegfúvásra (mondjuk, addig se volt olyan nagyon rajtam), és még nagyobb kár, hogy időskorára szerzett harmadik felesége azt tekintette legfőbb feladatának, hogy engem kisemmizzen a vagyonból. (Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, jegyezzük meg, sikerült.)(...)

Bezzeg én az én koromban se nem avatok, se nem találok, se nem reménykedem. Néha úgy érzem, egy vékony pallón egyensúlyozom, szédületes magasságokban, néha úgy, hogy süppedő mocsárban járok, néha úgy, síkos lejtőn zúdulok lefelé. A világ egyre érthetetlenebb, egyre idegenebb körülöttem. Az értékek, amelyekben hittem, a szemem előtt mennek ki a divatból, a szokások kedvem ellen változnak, a közösségek, amelyekhez tartozni szeretnék, felbomlóban vannak.  

Nem találom a helyem a saját koromban. Nem áll ez a kor jól nekem. Derékban bő, szívben szűk. 

Elmúlt korokba merülök tehát, visszafelé indulok el az emberélet útjának kétharmadáról. 

Hátha így eljutok még valahova.”