Változtat-e a nemi szerepeken, ha kiderül, hogy az őskori nő is vadászott?

Az ősember története valójában egy fabula lenne? 

A „Vadász ember” eredetének elbeszélését a 20. század elejének antropológusai alkották meg, leginkább képzeletükkel és abból a maroknyi kövületből, mely tudásként a birtokukban volt.  A férfias feladatnak tekintett vadászat hozta magával, a nukleáris család hitrendszerét is, melyben a nők otthon várják a férfit, aki hazahozza a húst. 

Megkérdőjelezi meglévő tudásunkat, valamint az ősi és a jelenlegi szerepekről alkotott elképzeléseinket teszi próbára. A női vadászok kilétét feltárt ősi sírhelyek bizonyítják, ahol női csontvázakat találtak vadászati kellékekkel eltemetve. 

Felmerül a kérdés, hogy változtat-e bármit a beékelődött nemi szerepekben a felfedezés? 

Valójában az elmélet évtizedekkel ezelőtt napvilágot látott, majd hamvába halt, mintha meg sem született volna. 

1966-ban 75 antropológus (közülük 70 férfi) "A vadász ember" elnevezésű szimpóziumot tartott a Chicagói Egyetemen, az emberiség egyik nagy kérdésének megválaszolására: Hogyan éltek az emberek a mezőgazdaság előtt? A kutatók együtt éltek és tanulmányozták a vadászó és gyűjtögető népek kortárs populációit szerte a világon, a dzsungeltől a tundráig.

Éppen Chicagóban szembesültek a valós adatokkal és a vadász ember mítoszával. A kutatók kimutatták, hogy a nők ugyanolyan keményen dolgoztak, mint a férfiak, és a nők által összegyűjtött növényi élelmiszerek döntő fontosságúak voltak a vadászó-gyűjtögető nép étrendjében. A vadászó-gyűjtögető mozgásmintázatait nem csak a vadak vezérelték, hanem megannyi különféle ökológiai tényező. Bebizonyosodott, hogy nem a vadászat volt az emberi evolúció egyetlen hajtóereje vagy egyesítő elmélete.

A hetvenes évek végére, amikor az antropológusok további kutatásokat végeztek a vadászó-gyűjtögető társadalmakban felfigyeltek a nemek kérdéseire. A Vadász ember mítosza megbukni látszott.

A hiedelmek frissítése

Ennek ellenére a későbbi kutatások megerősítették a vadászó-gyűjtögető életmód klasszikus nemek közti munkamegosztást. Amikor Carol R. Ember antropológus 179 közösséget vizsgált meg, csupán csak 13-at talált, amelyben nők részt vettek a vadászatban. Azonban ez az eredmény, mely rávilágít, hogy a legtöbb közösségben férfiak végzik a vadászatot nem összekeverendő a „Vadász ember” mítoszával, amely feltételezéseken és nem empirikus kutatási eredményeken alapul. 

Évtizedes terepkutatás révén az antropológusok rugalmasabb és tágabb képet alkottak az emberi munkáról. E nézet szerint a nőket nem köti a biológia a gyűjtögetéshez, ahogy a férfiakat sem a vadászathoz. Az 1980-as évek közepére számos beszámoló készült a takarmányozási társaságokban folytatott női vadászatról.

Vadászat és gyermekgondozás

Az egyik kiemelkedő magyarázat, amelyet 1970-ben Judith Brown feminista antropológus dolgozott ki, hogy a vadászat követelései ütköznek a gyermekgondozáshoz szükséges elvásárokkal. Ezt támasztotta alá az a nemrégiben készített tanulmány is, mely felmérte azokat a közösségeket, ahol hagyományosan léteznek vadászó nők. A szerzők megállapították, hogy a terhes vagy szoptató nők nem gyakran vadásznak, az eltartottak pedig csak akkor vadásznak, ha elérhető gyermekfelügyeletet tudnak biztosítani, vagy a gazdag vadászterületek a tábor közelében vannak.

Ezek a korlátok szerepet játszanak a kockázati preferenciák alakításában. A vadászó-gyűjtögetőknél a férfiak vadászata kockázatos. A férfiak általában egyedül vagy kis csoportokban vadásznak, és lövedékfegyverekkel célozzák meg a nagyvadakat, ami gyakran gyors ütemű, távolsági utazást igényel. Ezzel szemben a nők inkább csoportosan vadásznak, és a táborokhoz közelebb eső kisebb, könnyebben megfogható zsákmányra koncentrálnak, gyakran kutyák segítségével. A nők sok esetben kulcsfontosságúak mások vadászati sikerének szempontjából, akár logisztikai, akár rituális segítség révén. Az is előfordul, hogy a férjek és feleségek időnként együttműködnek a vadejtés során. A nagyvadú vadászati társaságokban a nők szerepvállalása az ellátmány előállítására és gyártására koncentrál. Egyes közösségekben közvetlenül is részt vehetnek a vadászatban azzal, hogy felkutatják, majd körülveszik a vadat és a végzete felé hajtják.

Gyakori az antropológusok körében az a feltételezés, hogy a munkamegosztásban nők azért is a gyűjtögetés végezték, mert az egyszerűbb. Azonban ez helytelen elmélet, a vadászathoz hasonlóan a gyűjtögetéshez is pontos ökológiai ismeretekre és készségekre van szükség, amely tudás elsajátítását követően egy életen át művelnek. 

Mindenképpen meg kell említeni, hogy a munkamegosztás ésszerű megoldásaképpen a gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni. Ebben az összefüggésben azt mutatják, hogy érdemes szakosodni. A mérsékelt komparatív előnyök – gyorsaság és erő, valamint a gyermekgondozás okozta inkompatibilitások –, olyan munkamegosztásokhoz vezethetnek, amelyek növelik a csoport általános táplálékszerzési megoldásait. E tekintetben a nőknek a kevesebb vadászattal kapcsolatos teendő mellet való döntés, a férfiakkal szemben ésszerű lehet, a kapacitás és az erő szempontjából. 

A „Vadász ember” mítosza nem egyenlő a vadászó-gyűjtögető társadalommal 

A híradásokkal ellentétben a perui régészeti leletek megfelelnek a jelenlegi ismereteknek arról, hogy a férfiak és a nők hogyan osztják meg a munkát a vadászó-gyűjtögető életmódban. Ennek pedig alig van köze a „Vadász ember” mítoszához. A perui vadászó-gyűjtögetők nagyvad szakértők voltak, akik valószínűleg viszonylag könnyen elsajátítható dárdadobási technikákat alkalmaztak. Ez lehetővé tette a nők rugalmasabb munkamegosztását és szélesebb körű részvételét a vadászatban, hasonlóan ahhoz, amit manapság néhány vadász-gyűjtögető csoport körében látunk.

Ezeken a tényeken túlmutatóan a további társadalmi következmények nem egyértelműek. Ennek oka, hogy az ember élelmiszergyűjtésben betöltött szerepének nincs egyszerű kapcsolata a státusszal vagy a hatalmi dinamikával. Az elhanyagolt témák, például a nők státusának meghatározó tényezői. A hagyományos társadalmakban a kockázatvállaló gazdasági magatartás megvilágítása még várat magára. De az eddigi ismereteink alapján úgy tűnik, hogy az egyenlő, felszabadult társadalmakban a státusznak és a hatalomnak nem sok köze van ahhoz, hogy ki viszi haza a húst.

A cikk szerzője Szalga Bogi.